A Mini korábban is kapható volt gázolajos aggregáttal, de az értékesítési volumen igen kis részét tette ki ez a variáns. Az ok triviális, a Toyota-eredetű 75 lóerős, 1,4-es dízel egészen egyszerűen „kevés” volt a sportos beállítottságú vásárlóknak. A gyáriak most a Ford–PSA közös fejlesztésének gyümölcsét ültették át a második generációs Minibe, így a már jóval erősebb 1,6-os dízel valódi alternatívát kínál a dinamikára és a gazdaságos üzemeltetésre vágyóknak. Kérdés, hányan fogják majd a fogyasztási adatokat figyelemmel kísérni, ha úrrá lesz rajtuk a vadászösztön…
Ritkaság
Dízelség ide vagy oda, a Mini megmaradt eredeti alapkoncepciójánál, vagyis a maximális vezetési élmény nyújtására törekszik. Nem veszi fel a kesztyűt a manapság egyre inkább elharapódzó marketingáradattal megtámogatott univerzális, amolyan mindenes, „kicsi, de befér a fél ház, ha kell” kaliberű vetélytársakkal. Ez az autó nem akar (és nem is tud) öt főt és rengeteg csomagot szállítani. Adjunk inkább hálát az égnek, hogy nem lettünk „égimeszelők”, s így kényelemesen el tudunk helyezkedni a bal egyes ülésben. Bőröndjeinket sem kell feltétlenül száműzni, az aprócska csomagtartón kívül a hátsó ülésekre is pakolhatunk, felnőttek ide úgysem férnek be komfortosan. Az utastér a külső méret tükrében akár szellősnek is mondható, legalábbis elöl, itt két termetes ember még jól elfér egymás mellett.
A Cooper igazi unikum, s ez nemcsak a designra igaz, hanem arra a szó szerint gokartszerű vezetési élményre is, amit a csöppség garantál. Az alacsony súlypont, a közvetlen kormányzás, a merev utascella és a sarkokba helyezett kerekek szavatolják, hogy a kanyaríveket mérnöki pontossággal tudjuk bevenni és elhagyni. A kormány minden sebességtartományban pontos visszajelzéssel szolgál a sofőrnek, a váltó megvezetése precíz, ugyanakkor kissé nyers, ami talán a gyengébb nem képviselőinek kevésbé fog tetszeni. Érezzük az autó minden rezdülését, amiben a feszesre hangolt futómű is nagy szerepet játszik. A keresztbordákra nem árt figyelni, mert a széles és peres abroncsokkal párosítva igencsak megvezetik a Minit egy-egy nyomvályús, hullámosra taposott útszakaszon. Ahogy azonban jó minőségű aszfaltra tévedünk, egyből mosoly ül az arcunkra! Az autó kifejezetten stabil, erős provokálás esetén is jóindulatúan uralható, nincsenek meglepetések. Ha a fokozott tempó miatt mégis letérnénk a kijelölt ívről, aggodalomra semmi ok, bár a Cooper D kissé orrnehéz, de még így is kiválóan irányítható. A fronthajtás ellenére is olyan vezetési élményben lehet részünk, amilyet adott esetben egy jóval drágább kompaktban sem feltétlenül kapunk meg.
Jó ez?
De még mennyire! A dízelmotor és a Mini kombinációja elsőre kissé furcsának tűnhet, de a 110 lóerő és a 240 Nm minden kétséget eloszlat. Ha összehasonlítjuk a teljesítményben legközelebb álló benzines Cooperrel, akkor csak a száraz számadatokra pillantva is sejthetjük, hogy a gázolajos aggregátnak komoly fórja van. A két 1,6-os közül a 120 lóerős benzinesnek például két másodperccel több (9,4 s) időre van szüksége, hogy elérje negyedik fokozatban 80-ról a 120-as tempót. Végsebességük közel azonos, azonban a Cooper D jobb károsanyag-kibocsátási értékkel és jóval kedvezőbb átlagfogyasztással bír. Aki tehát egy akár gazdaságosan is fenntartható, kicsi, de sportos autót keres, melynél fontos, hogy igazi karaktere, egyénisége is legyen, annak ideális választás lehet a Cooper D. A kissé borsos vételár leszurkolása után igazi élményautó büszke tulajdonosai lehetünk, a kanyarkövető jelző hallatán pedig nem feltétlenül a fényszórótípus jut majd eszünkbe…
