Az egymással presztízs-iszapbirkózást folytató prémiummárkák belehajszolták magukat és vásárlóikat a rongyrázás egy teljesen eszetlen változatába: a „sportosan aktív” életmódot folytató embereknek „dinamikusan elegáns” kombikat kínálnak, melyeknek lendületes vonalakkal megrajzolt hátulja nevetségesen kis csomagteret rejt. A család rendes úti poggyásza helyett golfzsákra méretezik őket – aki nem golfozik, szégyellje magát, és ne reklamáljon! Aki meg golfozónak akarja mutatni magát, fizessen ki tizen-akárhány milliót egy kocsiért, amely körülbelül annyit ér, mint a hegyes orrú, tyúkszemcsináló cipő.

Ésszerű koncepció, de nincs pótkerék

Ésszerű ellenpéldának a Mazda6-os kombit is tarthatjuk. Ízlésbeli dolgokról nem érdemes vitázni, de talán senki sem állítja, hogy nem jól néz ki – legalább olyan mutatós, mint az európai csodák. Viszont elképesztő, mi mindent lehet bepakolni a magasra nyíló csomagtérajtó jókora nyílásán: a padló hosszúsága 195 centi, a maximális térfogat 1751 liter, és még a biztonság sem szenvedett csorbát, hiszen erős elválasztó hálót lehet beakasztani az utasok védelmére, fürkész tekintetek elől pedig poggyászroló védi a holmit. A padló alatt van még egy kis ügyes tárolórekesz, az egyik mélyedésében gumijavító nyálkával és légtartállyal, pótkerék tehát nincs. Piros pontot érdemel viszont a hátsó támlák két kioldókarja a csomagtartó oldalfalán (Karakuri), s az, hogy teljesen sík a padló.

Elégedettek lehetünk az utastérrel is, elöl és hátul egyaránt bőséges a hely, és nagyon jól kiformáltak az ülések. Tesztkocsink szövetkárpitozású volt – hála az égnek! A berendezés és a kezelés örvendetesen hagyományos, bárminemű rejtvény nélkül: jól megmarkolható kézifékkar, jól kézre eső és simán járó váltókar, szokványos kapcsolók és kijelzők. Csak a műszeregység grafikája nem tetszett, de ezt sem esztétikailag, hanem ergonómiailag kifogásolom: a túlzottan „űrhajós”, színes-szagos, agyondesignolt csicsa-micsa az én szememben visszalépés a korábbi évek fekete alapon zöldes-fehér számjegyeihez és mutatóihoz képest. Továbbá egy kombiban kissé nevetséges felvágásnak hat a „könnyűfém pedálsor”. Előrelépés viszont, hogy a volánküllőkről kezelhetjük a sebességrögzítőt, a rádiót, sőt még a klímát is. Apropó rádió: nem véletlenül Bose, pazarul szól, élvezettel lehet igényes zenét hallgatni rajta.

Sikeresen rázoomoltunk a lényegre

Ezt most ne fotós értelemben vegyék: a Mazda Zoom-Zoom érzést kerestük a tágas kombiban, és meg is találtuk. A 2,0 literes dízel telt, testes hangja nekem kimondottan tetszett, nála jobban már csak a teljesítménykifejtés: alacsonyan jön a nyomaték, akár a falvakon is végiggurulhatunk hatodikban, a csúcsteljesítmény már 3500-nál jelentkezik, és végig szép egyenletesen nő a hajtóerő. Gyönyörűség országúton repeszteni vele, a felső fokozatban utazva, előzésekhez egyet-kettőt visszakapcsolva. Kanyarok előtt csak kicsit kell strapálni a jól adagolható féket, mert kocsink mintha sínen menne, meg sem rezdül olyan sebességnél, ahol már izomból kell tartani a nyakunkat. Remek a futómű, csakugyan sportos, ennek ellenére jól kirugózza az úthibákat, csak a durvább aszfaltdudorok ütnek át néha. Ilyen autóval nem nehéz nagy átlagsebességet tartani, stressz nélkül.

Méghozzá bármelyik napszakban. A xenonfényszóró nappallá varázsolja a sötétséget, csak az a kár, hogy – éppen az átlagosat jóval meghaladó hatótávja miatt – nagyon ritkán lehet ráadni a távfényt, mert messziről vakítja a szembejövőket. Ám nagyon hatásos a tompított is. Az sem mellékes, hogy a 6,9 literes tesztfogyasztás jó 900 kilométeres hatótávolságot ad ki – nem kell sűrűn megállni a benzinkútnál.

A Mazda6-os kombinak relatíve korrekt az ára, nagy használati értéket, tágas és kényelmes karosszériát, gazdag felszerelést kapunk érte, amelyre ráadás a hagyományosan jó Mazda-megbízhatóság, a precíz összeszerelés, a jó minőségi hatás, valamint az autózás és a zene élvezetének kombinációja. Defektet meg, ugyebár, nem kötelező kapni.