A kupéval szinte teljes lett a Hyundai magyarországi modellpalettája. Van kis autójuk, kompaktjuk, nagy kocsijuk, terepjárójuk, no és most már van sportkocsijuk is. Bár a Coupétól nem várnak nagy eladási volument, a cél a Hyundai imázsának emelése, azonban a tengerentúlon sikeres az autó, nem lehetetlen, hogy a magyar piac is ráérez az ízére.

Az öt év után megejtett modellfrissítés nekünk, magyaroknak nem feltűnő, mert a típust eddig itthon nem lehetett megvásárolni. Így újnak hat a Hyundai Coupe, de ez nem is csoda, ügyesen modernizálták a formáját. Szép lapos az orr az agresszíven hunyorító fényszórókkal, kiegyensúlyozott az oldalnézet, egyéni a farkép, s vagány a kétoldalt kivezetett kipufogóvég. Az utastér is sportos, nagyrészt ésszerűen megtervezve. Azért nagyrészt, mert az autó dimenziói gátat szabnak a funkcionalitásnak. Mivel a kasztni lapos, az első és a hátsó szélvédő alacsony szögben fekszik, az utascella pedig tényleg cella. Elöl még nem is annyira, 182 centis testmagassággal marad a fej felett 5 cm – ha nem rendelünk napfénytetőt –, oldalirányban is elég a hely. Mivel sportos az autó, a be- és kiszállás kíván egy kis ügyességet, de ez stílusjellemző. Miként az alacsony üléshelyzet és a vezető körbefalazása is. A Hyundai Coupe sajátja viszont, hogy az ergonómia kicsit megnyirbált, a kormány csak sugárirányban állítható, hosszirányban nem. Ráadásul a volán leengedve már zavarja a lábmunkát, s tovább nehezíti a kiszállást.
Vigaszként nagyon jól fogják a testet az első sportülések. Jól formázottak, de nem vitték túlzásba a sportosságot, így kényelmes a párnázatuk. Hátul viszont esélyt sem adtak a kényelemre a Hyundai tervezői. Inkább kétszemélyes sportautó ez, már a bemászás is egy szelekció, idősebbek vagy testesebbek meg se próbálják. Egyenes derékkal csak gyerekek ülhetnek, nem is beszélve a különös élményről, hogy a hátul ülő inkább kilát a feje fölé nyúló hátsó szélvédőn, mintsem a kis oldalablakokon.

Persze, egy sportkocsit nem a hátsó ülések komfortja, vagy mondjuk a csomagtartó alapján kell megítélni. Itt a motor, a váltó, a futómű, a menettulajdonságok számítanak. A 2,0 literes motor 16 szelepes, két vezérműtengelyes, változó szelepvezérlésű, 143 lóerős, maximális nyomatéka 186 Nm – nem valami sok egy sportkocsihoz. Százas sprintideje 9,3 másodperc, végsebessége pedig éppen 200 km/h feletti. Ezt hívják átlagot meghaladó dinamikának, ami nem rossz érték egy családi kocsitól, egy sportkupé azonban lehetne agilisabb is.

Agilitás és harmónia

Azért még van esélye a Coupénak, hogy jól jöjjön ki a tesztből, hiszen nagyon sok függ a részegységek összehangolásán. Ma, a turbómotorok reneszánszának korában igen jól kell viselkednie egy szívómotornak, hogy versenyképes legyen. Az elméleti alap nem rossz, s a motort beindítva a folytatás is jónak ígérkezik. Morogva, gurgulázva hirdeti, hogy tettre kész, kifejezetten sportosra hangolták a kipufogózajokat. A kis gázfröccsöket is szereti, így fürgén indulhatunk, de dinamikus gyorsításhoz fel kell pörgetni a motort, alul ugyanis nem egy erőművész. Ha nem engedjük a fordulatszámot 3000 alá esni, sportosan autózhatunk, a kipufogó morogva-kiabálva fest alá – így ha nem is gyorsulunk le mindenkit, a sportosság érzetét megkapjuk.

A váltó sem köp a levesbe, kellemes pontja az autónak, legalábbis ami a kapcsolhatóságot illeti. Pontosan, rövid utakon jár, és sportosan rövid a kar. A fokozatelosztás már nem ilyen szerencsés, vélhetően a jobb gyorsulás érdekében az egyes fokozat túl rövid, hamar lepörög. Ez sportautó, hirdeti a futómű is, hiszen ráz és feszes. Így persze nyoma sincs karosszériadőlésnek vagy billegésnek, fékezéskor, fekvőrendőrön áthajtva a kasztni nem bólogat, „ott van az úton”. Gyorsabb kanyarodáskor, vagy hirtelen kormánymozdulat hatására sem jellemző a kitörési vágy, nagyon durva vezetői hiba kell ahhoz, hogy megbosszulja a futómű. A kormányzás áttétele talán lehetne kicsit direktebb, de így is jól érezhető, a rásegítő erő is jól eltalált, nem túl lágy, de nem is kényszerít birkózásra az álsportosság nevében. Azért úgy 30-40 lóerő még kellene, hogy menetdinamikában is méltó lehessen a megjelenéséhez.

Adok-kapok

A Hyundai Coupe árcéduláján 5 999 000 forintos összeg szerepel. Nem kevés pénz, amiért jó formát és sportos élményt kapunk, praktikumot és kimagasló menetdinamikai jellemzőket viszont nem. S mi a helyzet a minőséggel, hiszen a Hyundait úgy könyvelte el az autós világ, hogy a legjobb minőségű autókat gyártja a koreai márkák közül! Általánosságban jó az összeszerelés minősége, egyenletesek a hézagok, hibátlan a fényezés. Az utastérben sem találni olcsó anyagokat, a műszerfal tömbje puha, nincsenek egy darabból fröccsöntött olcsó elemek. A felszereltség is jó, kapunk légzsákokat, automata vezérlésű klímaberendezést, CD-s fejegységű, átlagos hangzású hifit, illetve ülésfűtést. Sportos kellékként a középkonzolba három kis kiegészítő műszert szereltek, melyek közül a bal oldaliról a motor nyomatékleadását tudhatjuk meg Nm-ben – vajon ezt miért is kell figyelni? Helyette lehetne inkább olajhőfok-mérő. A középső a fogyasztásról tájékoztat, a jobb oldali a töltésről. Jó, hogy a pillanatnyi fogyasztásmérő az ember orra előtt van, mert minden gázadásra vadul lendül, igazi „stresszelőgép”. Pedig az autó nem fogyaszt veszélyesen sokat, vegyes üzemben 10,0 liter alatt kijön 100 km-en.

Bár a Hyundai Coupe generációs hátrányban van az újabb fejlesztésű autókhoz képest (ezt a helykínálatán és a motorján érezni), mégis labdába rúghat a magyar piacon. Egyrészt nincs igazi konkurense, ilyen jellegű klasszikus sportkupét csak nagyságrenddel drágábban kapni. Másrészt a sportos alsó-középkategóriás autók – amelyek használata praktikusabb – hasonló motorteljesítmény mellett ismét csak rálicitálnak árban. Így, ha elég fizetőképes fiatalnak megtetszik a kocsi, még sikeres is lehet szegmensében – ahol nem kell tömeges eladás a jó értékesítési helyezéshez.