Kár lenne most azon nyafogni, hogy a háromajtós Grand Vitara nem terepre való, ismerjük el inkább csendesen: nem is akar senki terepezni vele. A Suzuki marketingesei is régen ráeszméltek már, hogy a vevők túlnyomó részének bőven elég a terepjárós megjelenés, így ez az autó is magas építésű és markáns megjelenésű lett, nagy kerekekkel, látványosan tágas kerékdobokkal és sokat ígérő terepszögekkel – az illúzió tehát tökéletes, ennél többet nem is kér a vevő.
Kicsit erőtlen
Illetve talán mégis kér, de nem kap. Nagyobb motort legalábbis – ehhez a modellváltozathoz – biztosan nem, pedig az 1,6-os VVT-blokk igencsak nyögvenyelősen birkózik a mintegy 1,4 tonnás autóval. A motor 106
lóereje és 145 newtonméteres nyomatéka önmagában nem lenne nagyon kevés, ám a háromajtós Grand Vitara kizárólag állandó négykerékhajtással kapható, ez pedig érezhetően sokat lop el a hajtásra szánt energiából. Szinte érzi az ember, hogy szegény motor túlságosan nagy vasakat kénytelen forgatni. Menet közben újabb nivás hasonlóságot fedezhetünk fel: utazásunkat diszkrét, de állandó fogaskerékzaj kíséri, ami az egyenesekben szinte egyáltalán nem hallható, ám kanyarodás közben felerősödik. A négy kerék folyamatos hajtása azonban praktikus dolog, ha valakinek télen nap mint nap meredek utcákat kell megmásznia, vagy gyakran autózik sáros földutakon – bár ez utóbbi nem igazán valószínű, mert aki erre vesz autót, az nem Grand Vitarát fog választani,
hanem valami primitívebb munkagépet. Igaz, a munkagépszerű jelleg ezen az autón is felfedezhető, bár ezt nevezzük inkább terepjárós hangulatnak. A váltóról van szó, amelynek karja érezhetően vibrál a vezető kezében. így ő kénytelen azt jó erősen tartani, mert a váltás – a Suzukitól meglepő módon – nagy erőt és némi figyelmet igényel. A nehezen mozgó karral bizony dolgozni kell, a hátramenet kapcsolása pedig tesztautónkban gyakran csak második próbálkozásra sikerült. Könnyen lehet persze, hogy ez csupán egyedi hiba volt, mert a hosszú tengelytávú változatban ugyanez az egység szolgál, annál pedig nem tapasztaltunk ilyesmit.
Inkább a kényelem
Mindezek ellenére kellemesen autózhatunk a kurta Vitarával, mert ha lemondunk a látványos gyorsításokról és előzésekről, meglehetősen kényelmes tempóban, komfortosan utazhatunk. Mindezt tökéletesen kiszolgálja a magas üléshelyzet, a szép és ergonomikus műszerfal, a jól eltalált rugózás és a pontos kormányzás. Ugyanakkor sajnos nemcsak a dinamikáról kell lemondanunk, hanem az ötajtós változat néhány előnyéről is: a nehezen megközelíthető hátsó üléssor kissé szűkös, a 184 literes csomagtartó mindössze fele a hosszabb tengelytávú testvér poggyászterének, s bár a hátsó üléseket nagyon egyszerű előrebuktatni a tér bővítéséhez, egy hosszabb túra során szembesülünk a tipikus kisautós dilemmával: vagy utasok, vagy poggyász, a kettő együtt nem megy. Ennél még egy Swift is többet nyújt! Persze, kár lenne a Grand Vitarát éppen a Swifttel összehasonlítgatni,
hiszen teljesen más igényeket szolgálnak ki. Ez az autó rendkívül bőséges alapfelszereltségén is látszik: már a 4,7 millióért kínált belépőmodell is nagyon komfortos, a 300 ezerrel drágább JX-A kivitelhez pedig olyan extrák járnak, mint az automatikus légkondicionáló, a kormányról vezérelhető CD-s rádió, a könnyűfém felni, az első ködlámpa, vagy éppen az oldal- és függönylégzsák. Így hát aki nem vár el nagy teljesítményeket az autójától, csak szeretné jól érezni magát, ha ránéz a parkolóban, de akkor is, amikor benne ül, az bizonyára elégedett lesz a háromajtós Grand Vitarával. A marketingosztály számítása tehát bevált.
