Giorgio Giugiaro mester érti a dolgát. Pontosan tudja, mitől lesz egy korrekt, ám unalmas autóból úgyszintén korrekt, de az érzelmekre ható kocsi. Például egy Polóból Ibiza. Az 1985 óta futó spanyol autó harmadik nemzedéke kimondottan fiatalos, mutatós kis jármű, amely beszédes arckifejezésével mintha megszólítaná az embert: gyere, menjünk egy jót! Ezzel már adott is a piaci siker fontos előfeltétele, a többit meg hozzárakja a vevők által az alsóbb árkategóriában is keresett, sőt elvárt néhány adalék, például a klíma és a biztonság. A csomag tehát rendben van, már csak át kellett kötni egy szép, színes szalaggal, ami jelen esetben a sportos stílus, fekete enteriőrrel, sportülésekkel és könnyűfém felnikkel. Nem véletlen, hogy viszik, mint a cukrot, május közepe óta ötszáz darab talált gazdára!

Stimmel az arány

Ibizánk egyik legfőbb előnyének azt találtam, hogy nem vitte túlzásba a sportosságot. Nem volt rajta a kocsimosást megnehezítő spoiler, sem parkoláskor veszélyeztetett, mélyen lenyúló kötény, gumimérete és futómű-hangolása lehetőséget ad ugyan élvezetesen gyors kanyargásra, de rossz úton is komfortosan viselkedik. Az ülésnek nincsenek a be- és kiszállást megnehezítő magas oldalperemei, tartása mégis kitűnő, s párnázásának előrenyúló része kellemesen támasztja a combot. Ami a fekete kárpitozást illeti, előnyös abból a szempontból is, hogy nem okoz semmiféle kellemetlen reflexiót (csupán a műszerfal tükröződik egy kicsit a szélvédőben) – igaz, kissé borús hangulatú, s napsütésben elősegíti az utastér felmelegedését. Szóval, olyan kocsi ez, amelyik mindig dinamikusan néz ki, s ha kell, úgy is viselkedik, de hiányoznak belőle az igazán sportos autók kellemetlen tulajdonságai.

Icike-picike

Az Ibiza kompakt autó, s ez természetesen meghatározza a belső viszonyokat. Négy felnőtt ember intim közelségben ugyan, de jól elfér benne, hancúrozásra azonban nem marad hely. Főként hátul érvényes, hogy szépen, katonásan kell ülni, ilyenkor viszont elégedettek lehetünk mind a fej-, mind a lábtérrel. A csomagtartó már alaphelyzetben sem éppen kicsi, s több fokozatban bővíthető: a szimmetrikusan osztott hátsó ülés alsó részeit nemcsak előredönteni lehet – ilyenkor beléjük tűzhetjük a fejtámlákat –, hanem egy mozdulattal kiszedni is. Ekkor egyrészt még több hely marad a poggyásznak, másrészt semmi sem korlátozza az első ülések kényelmes beállítását. Ami nem tetszett az Ibizában, az a műszerek és kezelőszervek méretezése. Mintha léptékhelyesen kicsinyítettek volna mindent egy nagyobb autóból! A két fő műszer között elhelyezett motorhőmérő és benzinóra icike-picike, s zavarónak találtam azt is, hogy az utóbbi fordítva jár: jobb felé mozogva mutat egyre kevesebbet. A műszergrafika viszont szép, a háttérvilágítás hangulatos, a „cockpit-hangulat” megvan. Bosszúság forrása ezzel szemben a fűtés-szellőzés kezelőfelülete. A kis forgógombokat olyan mélyre tették, hogy a levegőelosztó köré rajzolt szimbólumokat csak egészen lehajolva, esetleg kézben tartott zsebtükörrel látni. A rakodóhelyek és pohártartók száma, elhelyezése, mérete átlagos.

Minőségi hatás

A vezető és az autó elsődleges találkozási felülete az ülés, a volán és a váltókar. Az ülést megdicsértem már, a volán kellően állítható, jó fogású, finom visszajelzést ad, precízen és éppen megfelelő rásegítéssel működik. A sebességváltás mintaszerű, a rövid kar sarkosan és olajozott könnyedséggel jár a fokozatok között, a szükséges mozdulatok rövidek. Néhány autó tervezőit beíratnám egy kis továbbképzésre Seatékhoz… Sőt, nemcsak a kapcsolás szerez örömet, hanem a motor karakterisztikájának megfelelő, dinamikus autózást és békés gurulást egyaránt megengedő áttételezés is. A minőségi hatáshoz hozzájárul, hogy a kocsiban általában szépek a felületek, jó a kidolgozás. Csupán a bal ajtóból és valahonnan jobbról hallatszó zörgés rontotta a kedvező összképet.

Kicsit szomjas

Egy sportkocsinak, sőt egy sportos kocsinak is a motor a lelke. Nos, jelen esetben egyrészt elégedettek lehetünk az 1,4-es gépezettel, mert eléggé csendesen és kulturáltan működik, már közepes fordulatszámokon is tisztességgel húz, kipörgetve pedig adja azt a stimuláló érzést, ami elvárható a délies temperamentumot a márkaarculat lényeges elemeként hangsúlyozó Seattól. Másrészt viszont némi csalódással vesszük tudomásul az eléggé nagy fogyasztást. Mivel a tesztelés időszakában Budapest közlekedése gyakorlatilag lebénult, főleg vidéken jártam a kocsival, autópályán 130 körül, országutakon a Sportrider jellegnek megfelelő élénk, de nem vad tempóban, rendszerint

egy vagy két személlyel a fedélzeten. Ehhez képest még akkor is sok a nyolc liter feletti adat, ha figyelembe vesszük, hogy sokat ment a klíma, s állandóan be volt kapcsolva a tompított fényszóró. Ez azonban csak az érem egyik oldala. A másik már fényesebb: jól felszerelt, rendesen megépített, komoly használati értékű kiskocsit kapunk hárommillióért – ráadásnak pedig pontosan annyi sportosságot, amennyi testnek és léleknek jól esik, de nem ront le semmit. Az Ibiza Sportrider receptjét kétségkívül nagyon ügyesen állították össze.