Bármennyire is furcsán hangzik, ezt a modellt a Formula–1-es világbajnoki címek hívták életre. Hogy miért? Nos, belső felmérések szerint a Renault 2005-ös világbajnoki címében rejlő lehetőségeket alig használta ki a gyár, amit az inkvizíciós megszorításairól híres elnök, Carlos Ghosn nem nézett jó szemmel. Mivel a márka nem hagyta ott az F–1-et, stratégiát váltottak, kiaknázandó a győzelmek generálta sportos imázsban rejlő lehetőségeket. Eddig ugyanis hatalmas űr tátongott az alapmodellek és a 225 lóerős csúcsváltozat (Mégane Sport) között, s éppen a sportosabb, de nem extrém modelleket kereső vásárlói réteg maradt kiszolgálatlanul. Így született meg az új GT-széria, benzines és dízelüzemű motorokkal, sportos felszereltséggel.
Olaj a tűzre!
A Mégane GT dízeles verziójába a 2,0 literes dCi motort építették, olyan technológiai finomságokkal, mint a piezo-elektromos befecskendezés és a variálható geometriájú turbófeltöltő. 150 lóerős teljesítménye mellé 340 Nm-es maximális forgatónyomaték társul, ami több, mint amit a Mégane Sport produkál! Ez menet közben érződik is, hiszen a 75 lóerős hátrány ellenére az alsóbb régiókban szinte ugyanolyan vehemenciával gyorsul, ráadásul hétköznapi forgalomban éppen ez a legtöbbet használt tartomány. Szintén jó pontot érdemel, hogy akár 1000-es fordulatról is képes megtorpanás nélküli, folyamatos gyorsításra, habár leginkább 1800-2000 körül jön meg az ereje, s egészen 5000-ig egészségesen pörgethető. A hangja viszont nem szépségdíjas, kifejezetten fémes kerregéssel jár, de szerencsére ez csak akusztikai bibi, ugyanis a kormányon alig érezhető a motortól érkező rezonancia. Ha már akusztika, akkor még egy érdekes jelenség: 1300-1500-as fordulatszám között – azaz dugóban araszolva, meg-megállva – a felpörgő turbó éppen úgy fütyül, mintha egy mentőautó szirénázna a közelben.
Vezetni kifejezetten élvezetes, hiszen a Mégane GT a sportkasztnival készül, ami nemcsak feszesebb rugózást (+24%) és csökkentett hasmagasságot (-10 mm), hanem áthangolt lengéscsillapítást, vaskosabb stabilizátorokat és keményebb első futóműszilenteket is jelent. S a GT feszesnek is érződik, de éppen csak annyira, hogy a 17 colos, „per 50-es” gumikon nem harapjuk le a nyelvünket. Cserében nagyon pontosan fordul, kanyarokban a kormányzási erő változása végig hibátlanul érezhető, szinte a tenyerünkkel tapogatjuk az út felületét. A hatfokozatú sebességváltó nagyon határozotton, pontosan jár (jobb, mint a Mégane Sportban!), igaz, nem kell sűrűn kapcsolgatni, ha nem akarjuk. A fogyasztást tekintve is ilyenkor járunk a legjobban, hiszen a forgalom tempójánál alig gyorsabban haladva, nyomatékból autózva simán 6,0 liter körül tartható a városi átlag, de még tempósabb menetben is megelégszik 7-7,5 literrel 100 kilométerenként.
A sportosság és a dízelmotor párosítása még mindig szokatlanul hat, ám ha ezentúl egy könnyedén fickándozó Mégane-ba botlanak, nem feltétlenül a brutális Mégane Sport tűnt fel a visszapillantóban. Lehet, hogy „csak” a kisfőnök, a dízel GT az.
