Szomorú dolog, hogy a Mitsubishi személyautó-palettája erősen háttérbe szorult az elmúlt években, pedig a japán márka mindig is ismert volt jól használható és megbízható autóiról. Az elszürkülésről azonban kizárólag maga a Mitsubishi tehet, mint ahogy a hétköznapi autók piacára való sikeresen visszatérés kulcsa is az gyár kezében van. A különleges kocsik kínálatában ugyanis eddig is erősek voltak – gondoljunk csak a Pajeróra vagy a Lancer EVO sorozatra, amelynek kilencedik generációját időközben már teszteltük is. A Colt bizonyos szempontból jobb, mint a két előbb említett modell: részint azért, mert mindennapi használatra sokkal jobban megfelel, másrészt pedig aki ilyennel jár, attól nem várják el a barátai, hogy folyton mindenféle kunsztokat csináljon az autóval. A Colt-tulajdonosnak nem kell öt másodperc alatt százra gyorsulni, látványos erőcsúsztatásokat végezni a kanyarokban, vagy padlógázzal átdöngetni a homokbányán. Barátai egy „jé, milyen aranyos kiskocsi” felkiáltással elintézik az autót, és az élet megy tovább. S ha már ez a bekezdés sajnálkozással kezdődött, tegyük még hozzá, az is szomorú, ha egy kisautó 3,5 millió forintba kerül. Ez persze nemcsak a Coltra igaz, hanem szinte bármelyik, vele azonos szolgáltatásokat nyújtó, hasonló felszereltségű kiskocsira is.
Hétköznapi hős
Annak ellenére, hogy a Colt kisautó, az utastérben helyet foglalók első megjegyzése szinte mindig a tágas térnek szól. Valóban, az első üléseken szinte mindenki nagyon komfortosan utazhat, s hátul sincs baj a helykínálattal. Ha pedig szükséges, a 15 centis úton előre-hátra csúsztatható hátsó üléspadot a leghátsó állásában reteszeljük. Ilyenkor valóban fejedelmi a lábtér, sőt – mivel a hátsó ülések támlája több szögben is rögzíthető – a hátsó utasok szinte személyre szabhatják az üléshelyzetüket. Ám mihelyt nagyobb csomagtérre van szükség, s előbbre húzzuk az ülőlapokat, a lábaknak nagyjából annyi hely jut, mint egy átlagos kiskocsiban. Ez a mindennapi használat során egyébként meglehetősen ritkán fordul elő, hiszen kevesen autóznak nap mint nap degeszre tömött csomagtartóval, ám éppen az autóhasználat egyik kritikus pontján szembesülhetünk a „kis lábtér – nagy csomagtér” problémájával, vagyis amikor hosszabb kirándulásra indul a család, és a sok utashoz sok csomag is társul – bár erre megoldást jelenthet egy jó tetőbox is. Ha tehát sikerül úrrá lenni a poggyász és az utazók háborúságán, a Colt kifejezetten barátságos családi autóvá válik, s a tágas tér mellett ebben sokat segítenek a jól formázott ülések és az utastér igényes anyagai is.
Variációk
A Colt akkor is barátságos arcát mutatja, amikor nagyobb tárgyakat kell szállítani benne. A csomagtér bővíthető a már említett módon, vagyis a 60:40 arányban osztott hátsó ülések tologatásával és a háttámlák dőlésszögének változtatásával, de az autó számtalan további opciót kínál. Ledönthetjük például a háttámlákat, de egy következő mozdulattal magukat a hátsó üléseket is előrebuktathatjuk. Ehhez a művelethez nem szükséges kivenni a fejtámlákat, és a reteszelést oldó kallantyúk is jól kézre esnek, így mindenféle körülményeskedés nélkül nagyobbá varázsolhatjuk a poggyászteret. Ha még ez is kevésnek bizonyul, a hátsó ülések ki is emelhetők az utastérből (ekkor már 1070 literes térrel gazdálkodhatunk), az igazán hosszú csomagok szállításához pedig előredönthetjük a jobb első ülés támláját. A variációk száma meglepően nagy, és az ülések beosztása lehetővé teszi, hogy még viszonylag nagy tárgyak szállítása mellett is maradjon hely legalább egy utasnak.
Oszlopos tag
A japán kisautó vezetése furcsa, ambivalens érzéseket kelt. A vezetőülésben helyet foglalva jól áttekinthető, logikus műszerfalat látunk, a kormánykerék fogása nagyon jó, s mivel a kormányoszlop állítható, viszonylag könnyű kényelmes vezetési helyzetet találni. A gyújtás ráadása után kigyulladnak a középkonzol forgókapcsolóinak neonzöld fényei, ami sokaknak tetszik, sokaknak pedig nem – a vezetés szempontjából azonban mindez lényegtelen. Ennél sokkal fontosabb a meglepően nehezen mozgó váltókar: tesztautónkban az első fokozat kapcsolása komoly munka volt, s a második fokozat kulisszájába is csak bizonytalanul és akadozva kattant be a kar, márpedig ez nagyon furcsa egy japán autóban. A jól eltalált hangolású futómű azonban sok mindenért kárpótolja a vezetőt: a Colt csak igazán komoly úthibákra reagál érezhetően, kanyarokban pedig élvezetesen stabil marad. Hogy ezt a tulajdonságát mégsem aknáztuk ki teljesen, arról egyedül az A-oszlop tehet, mert ez a szerkezeti elem szokatlanul nagy részt takar ki a vezető látószögéből. A vaskos és lapos szögben álló oszlop mögött gond nélkül eltűnik az útpadka vagy az előttünk kanyarodó autó féklámpája, így néha arra kényszerültünk, hogy a vezetőülésből balra-jobbra kidőlve nézzünk el az oszlop mellett.
Praktikusan szép
A váltó és a vaskos A-oszlop okozta kisebb kellemetlenségektől eltekintve azonban nagyon jól kezelhető autó a Colt. Az 1,3-as, 95 lóerős motor városban is, közúton is megfelelő agilitást biztosít, a sebességfüggő szervorásegítés és a kompakt méret miatt szűk helyeken is könnyen manőverezhetünk, ráadásul tolatáskor nagy segítséget jelentenek a szokatlanul nagy (és fűthető) külső tükrök. A hatalmas szélvédőt szinte teljesen áttörlik a lapátok, a hátsó ablaktörlés intervalluma pedig állítható, ami egy meredek hátfalú autónál kifejezetten hasznos megoldás, hiszen itt a hátsó szélvédőn állandóan megáll a vízpermet. A hátsó ablakfűtést időzítő kapcsolóval egészítették ki, a légkondicionálás hatékony, s a meglepően nagy kesztyűtartót is hűti. A manapság divatos rakodóhelyek dömpingjével ugyan nem kényeztet a Colt, de annyi fakkot mindenképpen találunk, hogy az általában használt kisebb-nagyobb tárgyakat elhelyezhessük bennük. A Mitsubishi kisautója tehát a könnyű kezelhetőséget, a praktikumot helyezi előtérbe, ugyanakkor hiba lenne a Coltot szürke használati tárgynak nevezni, hiszen számtalan esztétikus részletmegoldással szolgál: a műszerfal és az
