A Mazda5 kapcsán megint elgondolkodhatunk azon, milyen összetett funkciókat tölt be életünkben az autó, s milyen különös lény az autóvásárló. Ami az autót illeti, noha persze nem csökken a praktikum, tehát a gyorsaság, a komfort és a rakodótér jelentősége, egyre fontosabb a mutatós design és a tulajdonosi büszkeséget tápláló részletek sokasága. Mióta a kocsi előlépett a személyiséget kifejező egyik legfontosabb ikonná, önmeghatározásuk elemeit szeretnék benne látni az emberek. Aki nem akar maradinak, nyámnyila alaknak mutatkozni, az kénytelen minden módon jelezni aktív, sokrétű, dinamikus életstílusát, utalni arra, hogy az ő igényeit már nem elégíti ki valamilyen hagyományos gépkocsi.
Karakuri
A Karakuri a Mazda5 üléskoncepcióját jelző japán szó, s egy picit az a benyomásunk, hogy inkább a kis termetű japánokra, mintsem a colos európaiakra tervezték az egészet. A vezetőülés lapja egy árnyalatnyival rövidebb a kelleténél, s még én is – a 182 centimmel – szívesen toltam volna hátrább, mint amennyire lehet. Saját magam mögé csak úgy tudok beülni, hogy hátra van csúsztatva a második sori ülés, s még ilyenkor is bántja a térdemet az első támlára felhajtott műanyag asztalka. Mivel felirat hirdeti rajta, hogy csak a jármű álló helyzetében használható, én bizony szívesen leszerelném. A harmadik sorban már csak magzati pózban fértem el, s a Polski Fiatról szóló régi viccet alapul véve megállapítottam, hogy ez a világ legcsendesebb autója: a térdemmel befogom a fülem… Csomagtér pedig nemcsak hét embernek nem marad hátul, de még kettőnek sem. Mi sem igazolja ezt jobban, mint az, hogy a gyári sajtófotók egyikén sem látható az autó négynél több ember társaságában, s csak egy képen látszanak bent ülő személyek – ketten…
Rossz lenne hát a koncepció? Dehogy! A koncepció zseniális, hiszen számtalan variációban, nagyon egyszerűen rendezhetők át az ülések, a rakodóhelyek száma nem kevesebb 45-nél, a poggyásztér maximuma pedig 1755 liter, azaz óriási, illetve kivételes a nagyméretű tolóajtó. Csupán azt akartam jelezni, hogy nincsenek csodák, középkategóriájú autóban csak közepes testalkatú emberekre tervezett ülésekből fér el három sorra való. Meg aztán figyelembe kell venni azt is, hogy az ISOFIX-csatok a középső sorban vannak, így oda kell ültetni a kisgyerekeket, a hátsó sor tehát nagyobbaknak van szánva. Mielőtt tehát meghozná valaki a vásárlási döntését, jól fontolja meg, mire és hogyan akarja használni a kocsit, majd feltétlenül tartson ülőpróbát, de ne egyedül, hanem családostól ám!
Kisebb, nagyobb
Ezúttal a benzinmotorok voltak terítéken, a dízelekkel később ismerkedhetünk meg. Mindkettőhöz ötfokozatú sebességváltó tartozik, amely a kipróbált két kocsi egyikében kissé akadozva, a másikban elfogadhatóan volt kapcsolható. Az 1.8-as gép megfelelő a Mazda 5 normális tempójú mozgatásához, különösebb dinamikát azonban nem kínál, s ha valamennyire is ki akarjuk használni a stabil, jóindulatú futómű, a precíz elektromos szervokormány és a jól adagolható fék potenciálját, nagyon sokszor kell padlógázt adni neki. Ilyenkor bizony felerősödik a hangja, a fedélzeti számítógép pedig jóval tíz liter feletti fogyasztást jelez. Sokkal jobban illik az autó friss designjához, értékes összbenyomásához és fiatalos jellegéhez a változó szívócsövű kétliteres gépezet, amely harapósan gyorsít, nem kelt megerőltetett benyomást, és – szintén a kijelző szerint – húzós haladáskor sem nyel le többet jó 9 liternél. Ezek az első benyomások természetesen olyan menetpróbán születtek, ahol két újságíró osztozik egy autón, tehát nem igazán juthattak érvényre a Karakuri erényei. Éppen ezért a szokásosnál is nagyobb érdeklődéssel várjuk a szeptembertől kapható benzines, illetve az októbertől árusított dízel modellek tüzetesebb tesztelési lehetőségét.
