Természetesnek számít, hogy a férfiak, úgy negyven felé, felszednek magukra egy kis, mérleggel és centiméterrel mérhető „tekintélyt” – miért ne járt volna így a meglehetősen maszkulin járműnek számító, és négy évtizede a trópusi esőerdőktől a legszárazabb sivatagokig mindenütt helytálló, 12 millió példányban eladott Toyota Hilux is? Vonalai határozottan teltebbek lettek, ez azonban a jelek szerint nem érinti a jármű kemény igavonó képességét, inkább az életmódjelleget hangsúlyozni hivatott design velejárójának tűnik. Akárcsak a vaskos, de csak a platóperemhez rögzített – és így teljesen nevetséges – bukócső, vagy a küszöb, amelynek legfőbb funkciója, hogy összekoszolja az ember nadrágját. Kicsit fura látni, ahogy a városi ficsúrok kedvéért bohóckodik egy komoly terepjáró és univerzális jármű, de persze tudjuk, hogy nem rá vet rossz fényt ez a szerep…
Bekeményít
Valójában nemcsak méreteiben nőtt meg a Hilux, hanem sokkal szilárdabb alvázat is kapott, amelyen az eddiginél védettebben helyezkednek el a szerkezeti elemek. Ennek megnyugtató tudatában vihetjük az autót kimondottan nehéz, sőt brutális útviszonyok közé, a kapcsolható összkerékhajtás, a felező és az önzáró hátsó differenciál nagyon igényes feladatok megoldására is alkalmassá teszi. Utalva a címben feltett kérdésre: nem ott áll meg, ahol felmerül az első nagyobb akadály, hanem ahová el akart jutni a vezető. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy milyen derék utánfutó-vontató a Hilux: 2250 kilós pótkocsit kapcsolhatunk rá.
Belül tágasabb
A belső tér kimondottan tágasnak hat. A pick-upok műfajának sajátossága, hogy kicsit magasra kell felszállni, majd alacsony ülésen foglalhatunk helyet, de ez vele jár. A volán állítható magasságú, a vezetési testhelyzet rendben van, a kapcsolók és a kezelőszervek a márkától megszokott precizitással működnek. Saját magamra (182 cm) beállított első ülés mögött jól elférek, még ha kicsit katonás pozícióban is. Tetszett a négy jókora, palacktartós ajtózseb és a középső kartámasz mély rekesze, de a kesztyűtartót, mint az értékek elzárására egyedül alkalmas helyet, nagyon kicsinek találtam. Pompás megoldás ezzel szemben, hogy a felhajtott hátsó ülőlap helyére sok mindent pakolhatunk, s van ott két fedeles tároló is a padlóban: az egyiket a kocsiemelő (jobb fajta), a másikat a szerszámkészlet veszi igénybe, de azért melléjük lehet még dugni valamit. Kimondottan jót tett a régebben kissé unalmas Hiluxnak a mozgalmasra, mutatósra tervezett vezetőhely. A műszerek jól leolvashatók, de nem a pontosságukról lesznek híresek: a tankjelző 1/1 feletti mennyiséget mutatott, amikor simán betöltöttünk még 14 litert, a sebességmérő pedig jócskán siet, 140-et mutat 130-nál. A műszaki adatokban beígért 150-et viszont hajszálra tartja az autó, GPS-es méréssel ellenőrizve. Ehhez azonban nagyon hosszú nekifutás kell, mert amilyen élénk a kocsi kisebb tempónál, annyira elnyúlik a gyorsulás száz felett. A motor nem hagyja magát idegesíteni, csúcssebességnél is laza 3500-at mutat a fordulatszámmérő. Viszont akkor se tessék meglepődni, ha javítás nélkül elmegy egymillió kilométert – láttunk már ilyesmit a Toyotánál.
Lassan járj
A lassan járj, tovább érsz elv betartására ösztökélnek a menettulajdonságok is. Normál körülmények között kellemesen rugózik az autó, kormánya direkt. Rázós burkolaton kimondottan jól viselkedik, inkább halljuk, mint érezzük a futómű munkáját. Szinte hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy azért egy létraalvázas, merev hátsó tengelyes és nem is igazán pillekönnyű teherautóban ülünk, amely alaphelyzetben hátsókerék-hajtású. Ennek megfelelően, mihelyt csak kicsit is síkos az út, könnyedén kilendíti a jármű farát a turbódízel nyomatéka, s ilyenkor szakavatott, villámgyors ellenkormányzásra van szükség. Remek móka ez, amíg szándékosan történik – autózás a javából!
