Több mint háromezer unalmas kilométer – gyengék voltunk, kétszer is tankoltunk Genfbe akkor érdemes autóval elindulni, ha legalább ketten ülnek az autóban, mert Budapesttől számolva több, mint 1200 kilométer a táv. Ha nem is túl könnyedén, de gyakori váltásokkal azért el lehet viselni ezt az egészet. Nekünk szerencsére olyan autónk volt, amit az isten helyett a mérnökök is erre a célra teremtettek: Volkswagen Passat 1.6 TDI Bluemotion.
Hideg, de azért elviselhető időjárásban indultunk neki a nagy utazásnak, a változatosság, az internetes útvonaltervezők, illetve a navigáció kedvéért ezúttal a déli irányból támadtunk. Az ok egyszerű: a franciaországi Annecy-ben volt a szállásunk, ami úgy negyven kilométerrel van délebbre Genftől, és több útvonaltervező is egy órával rövidebb szintidővel kecsegtetett.
Idővel az alagutak is kezdenek unalmassá válni
Hátfő reggel bátran belevágtunk a nagy utazásba, először Szlovéniában álltunk meg a Pince pihenóhelyen (az egyik zöld táblán így van kiírva…) pályamatricáért. A sorban előttem álló úriembert a kedves pénztáros hölgy világosította fel arról, hogy itt már Európa van, és a forint helyett euróval, vagy netán hitelkártyával tud fizetni. Mi szerencsére készültünk, úgyhogy ez nem okozott fennakadást.
Olaszországban drága, de legalább rossz minőségű az autópálya
Szlovéniában jó minőségű pályán, gyár forgalomban vágtunk át, így rá tudunk pihenni az olasz sztrádákra. Borzasztó útminőség, hatalmas zsúfoltság, álmosítóan egyenes szakaszok – de legalább sok pénzt kérnek mindezért. Nem is tudom, miért sírunk mi, hiszen nálunk legalább nincsenek kamionversenyek, és az aszfalt is ezerszer jobb. Milánónál a táblák kiírása szerint egy baleset miatt araszoltunk egy negyed órát – amikor megindult a forgalom, nyoma se volt törött autóknak, se törmeléknek. Szerencsére amikor Torinó előtt északnyugatra fordultunk, hirtelen eltűnt a forgalom, csak a borzasztó, dobálós, kátyús aszfalt maradt.
Kálmánnal felváltva jó 12 óra alatt tettük meg az oda és visszautat
Mielőtt nekivágtunk volna a hegyek között kanyargó szakasznak, megtankoltuk az autót – igazából nem neki, hanem nekünk volt szükségünk folyadékcserére. A helyek között jó tempót tudtunk autózni, mert errefelé ritkák a kamionok, és a személyautók is. Előbbi és utóbbi talán a világ legdrágább fizetős útjának köszönhető, a Mont Blanc alatti alagút tucatnyi kilométerének használatáért a személyautóknak 36,80 eurót kell fizetni – igaz, ezért a pénzért nagyon jó nyomdai minőségű tájékoztatólapot is kapunk.
Nem geisterfahrer, csak terelés az autópályán
Meg kamiont elénk, hetvenes sebességkorlátozást, és végig záróvonalat. Az előbbi gondolatmenetet folytatva nem értem, miért sírunk a Budavár alatti alagút légminősége miatt, a Mont Blanc alagúthoz képest az egy virágos tavaszi mezővel ér fel, és legalább ingyen szívjuk. A francia részen aztán begyorsultak az események, azaz folyamatosan jöttek egymás után a fizetőkapuk. Franciaországban sokszor keveset, Olaszországban kevésszer sokat fizetünk a sztráda használatáért. A szállásunkat szerencsére gyorsan megtaláltuk, és több, mint tizenkét óra vezetés után már azon se ütköztünk meg, hogy a szálloda teremgarázsból nyíló mélygarázsa olyan szűk volt, hogy tábla figyelmeztetett arra, hogy csak tolatva próbálkozzunk a behajtással.
Svájc katonás, de eseménytelen
Ezek után már felüdülés lett volna Svájc a maga monoton 120 km/órás tempójával, ha tudtunk volna matricát vásárolni. A határ előtti dugóban araszolva ugyan láttam egy táblát, miszerint a vignettát a Douane, azaz vám épületében lehet kapni, de mivel Svájcban már Schengen van, ember nincs. Az első lehajtón el is hagytuk a pályát, és inkább a város irányából próbáltuk megközelíteni a Palexpo-t. Ez a döntést azt követően született meg, hogy az autópályától 1,5 km-re lévő benzinkúton nem árulnak matricát.
Mérési hibahatáron belüli az eltérés, de így is mi voltunk a leggyorsabbak Svájcban
A navigáció vicces kedvében volt, amit újratervezésnek nevezett, az valójában arról szólt, hogy vissza akart vinni minket a már megtervezett útvonalra – légvonalban, azaz a városon át úgy 4 km-rel volt rövidebb az út. Azonban hogy erre rábírjuk a szerkezetet, a korábbi célpontok közül kiválasztva a korábban is megadott címet új útvonalat kellett terveztetni vele. Végül kiderült, hogy jól is jártunk azzal, hogy a városon keresztól mentünk, az autópálya irányából igen nehezen haladt a parkoló megközelítése.
A Passat bírta volna, nekünk azonban szükségünk volt folyadékcserére. Egy tankolással is kijöhettünk volna
Mivel sikerült pótolni a svájci pályamatricát, este már egyenesen Annecy-be tudtunk hajtani az autópályán – és közben 300 kg élősúllyal és a csomagjaikkal is gyarapodott kis csapatunk. Segítettünk néhány magyar kollégán, akik végül szintén Annecy-ben találtak szállást. Maximális terheléssel már nem olyan fürgén mássza meg a dombokat az 1,6-os dízel Passat, de azért a forgalom ritmusát tartani tudtuk.
Vicces dolog ilyesmit látni egy teljesen hétköznapi autó műszerfalán – tankolás után azt írta, a megtehető távolság 1420 km (!)
A hazaút már eseménytelenebbül telt, hiszen az északi úton jöttünk – szerda reggel még benéztünk a szalonra, pótolni az előző napi tömeg miatt el nem készült fényképeket. Svájcban az a jó, hogy a 122 km/órás sebességgel mi vagyunk az utak császárai, az emberek többsége 110-115 km/h körül halad. Németországba átérve aztán igyekeztünk ledolgozni a nem lévő lemaradásunkat. Jelentem a Passat Bluemotion 1.6 TDI kényelmes utazósebessége 170 km/óra körül van (ez óra szerint 180 km/h), igaz, a kavargó szél miatt elég izgága volt az autó.
Németországban sikerült 5,5 literre feltornázni az átlagot
München előtt az utolsó előtti pillanatban hajtottunk el a lehajtónál visszatorlódó és ezzel dugót okozó kocsisor mellett – csak a belső sávban volt folyamatos a forgalom, kb. 60 km/órás tempóval. Ahogy azt a rádióból megtudtuk, a szél felborított egy toronydarut, ami leszakította a villamos felsővezetéket is, így az S-bahnok (villamos/hév keverék) se jártak. Az autópályán és a városban vagy nyolc szirénázó tűzoltóautót számoltunk.
Amúgy visszatérve a miért sírunk mi it Magyarországon gondolatmenetre a müncheni városi szakaszon most épp alagút felújítás zajlik, a terelések miatt 30-40 km/órás korlátozások vannak érvényben. A rendőrség pedig ott áll az egyenes szakaszoknál, és méri a sebességet – 500 méterrel később meg ott állnak a kollégák, és kiintik a gyorshajtókat. Ezt követően pillanatok alatt átértünk Ausztriába, ahol meglepően enyhe forgalomban haladtunk. Egészen a mosoni pihenőhelyen bekövetkezett utolsó vezetőcseréig jó tempóban jöttünk.
A lemenő nap fénye homályosítja el a navigációt – ezt a hazaúton, Ausztriában még jó jelnek gondoltuk
Ekkor se a forgalommal volt baj, hanem elkezdett havazni. Különösen Tatabánya tájékán volt sűrű a csapadék, a kamionok által felvert só csak úgy kopogott a Passat szélvédőjén. A rossz látási- és útviszonyok miatt 90-100 km/órára vettük vissza a sebességet a puha otthoni ágy közelsége ellenére is. Mindenesetre sikerült épségben hazaérnünk, az autó is jól viselkedett. Odafelé 5,2-es átlagot produkált, visszafelé ezt a rövid, de annál intenzívebb német szakasz miatt úgy 5,6 l/100 km-re tornáztuk fel. Nem is olyan rossz egy autótól, amivel könnyedén lehet tartani a fogalom ritmusát még a korlátozás nélküli autópályán is.
Magyarországra érve besötétedett, elkezdett havazni. Mikor lesz már végre tavasz? Svájcban már nyílnak a tavaszi virágok…
Magával a Passattal egyébként nem is volt igazán gondunk a több mint háromezer kilométer alatt, igazából csak untuk az egészet, olyan eseménytelenül tekerte le a kilométereket az autó. Csendes volt az utastér, az egyedül változatosságot az jelentette, hogy a helyek között haladva a rádión időről-időre új adót kellett keresni, ha elkezdett recsegni az addig hallgatott adás. Öten, csomagokkal is elfértünk az autóban, igaz hátul vállban szűk volt a hely. Én és Kálmán azonban elöl ültünk, úgyhogy ez minket nem érintett.
