Bár korai lenne még véleményt alkotni, alighanem szerencsés döntést hozott a Fiat, amikor a felemás modellváltás mellett döntött. Az eredeti Punto ragyogó sikere kezdett pislákolásba fordulni, ráadásul a zseniálisan egyszerű formában rejlő variációs lehetőségeknek is a végére ért a gyár. Ideje volt új szereplőt keresni. A Grande Punto nem ígér ilyen hosszú karriert, időtlen karosszériája egyszeri és megismételhetetlen. Egyedül a név köti össze elődeivel. Ez egyfelől áldás, hiszen hatmillió referenciát tudhat magáénak, másfelől viszont korlátokat és elvárásokat támaszt, s ahhoz, hogy az egyiket áttörhesse, előbb meg kell felelnie a másiknak.

Nagystílű

Formai szempontból nem szorul magyarázatra a Grande Punto. Nagyvonalúbb bármely kategóriatársánál, anélkül, hogy lealacsonyítaná saját stílusjegyeit. Mokány elődjéhez képest nyújtottnak hat, az orr és a far végre egyformán hangsúlyos. Sziluettjében az alsó-középkategóriás autók arányait fedezhetjük fel – e tekintetben újat nem hoz a piacra, csak átrendezi azt. A lendületes vonalak ráadásul csak kismértékben mennek a használhatóság rovására: az emelkedő övvonal nem akadályozza a körkörös kilátást, szemben a széles bázisú A-oszloppal és a magasra húzódó farral. Az érzés összességében mégsem a városi kisautóké, körültekintve megnyugtatóan masszív utascellában találjuk magunkat. A hatást igen jó összeszerelési minőség erősíti. Az illesztések pontosak, az anyagok kellemesek a szemnek. Az üléskárpittal összekódolt műszerfali díszsáv olyan ösztönös ízlésről tanúskodik, amilyenre csak mediterrán nemzetek képesek – vagy talán a svédek, de ők nem gyártanak kisautókat.

Nem vicces

A kisautók vásárlói – eltekintve természetesen a szükségből választóktól – rendszerint praktikus, sokoldalú, a hellyel jól gazdálkodó, adott esetben a komolytalanságot is felvállaló járműveket keresnek. A Grande Puntóból a játékosság utolsó szikrája is hiányzik: elegáns, kifinomult és arányos, de még rikító tónusaival együtt sem vidám. A hűvösség persze sokaknak jól állhat, akár vonzó is lehet, de attól még nem szükséges ok nélkül barátságtalannak lenni. Márpedig a Fiat érthetetlenül szűkmarkúan bánt például a tárolási lehetőségekkel. Az ajtózsebek teljességgel hasznavehetetlenek, az ülések hátlapja is kihasználatlanul árválkodik. A műszerfal port és napfényt csapdába ejtő, hatalmas fekete felülete kétségkívül látványos elem, és bár akár két fedeles polc is elfért volna itt, érthető, hogy a tervezők nem akarták

megbontani az elegáns harmóniát. A pohártartókkal szemben tanúsított ellenszenvüket ugyanakkor ez sem magyarázza: egy félliteres palack már csak a vezetést és az esztétikai élményt súlyosan akadályozva fér el a középkonzol és a váltókar közé préselt mélyedésben. A kevéssé praktikus megoldások a tágas belső tér ellentétes végpontján folytatódnak. A drágakőszerű lámpatestekkel keretezett hátsó ajtó nyílása szűk, a perem magassága csak az előző Puntóéhoz képest számít kedvezőnek. Az ülések ugyan némi kézügyességgel teljesen síkba dönthetők, a jobb első ülés elfektetésére viszont nincs lehetőség. A tervezők prioritásait pontosan jelzi a defektjavító készlet elhelyezése: a pótkerék üregében ízlésesen elrendezett komponensek körül számos, egyenként másfél-két literes mélyedés található.

Nem jön zavarba

Ha tehát sem lapra szerelt bútort nem szállíthatunk benne, sem életünk kacatjainak nem nyújt helyet, mire használható a Grande Punto? Például remekül vezethető. A névleges felárért beszerelt négyirányú

kormányállítás és az extrahosszú sínen tologatható ülés a tökéleteshez igen közeli vezetői helyzet kialakítását teszi lehetővé. A hely minden irányban bőséges, a fotel vállban is támaszt, ülőlapjának hossza éppen megfelelő, csakúgy, mint a fejtámla magassága – normál testalkatú vezető az átlagos kompaktokon is túlmutató kényelemben foglalhat helyet. A komfort menet közben sem romlik. A futómű ütéselnyelő képessége egészen kiváló, sem a keresztbordák, sem a hosszanti vájatok nem hozzák ki a béketűrésből. Autópályán végsebességig elfogadható marad a szélzaj szintje, az út felől egészen kevés zörej szűrődik be, az is tompán, messziről jut el hozzánk. Ha a sztrádát elhagyva kanyargós szakaszhoz érünk, új személyiségét bontakoztatja ki a Fiat. A Mátra szerpentinjein oldaldőlés nélkül, a kijelölt ívet pontosan tartva haladt végig az autó. Terheletlen hátsó tengellyel, de provokálva a határtartományon lebegve, egyébként alulkormányzott jellegét tapintatosan leplezve kanyarodott, stabilitását a rongyos aszfalt sem ingatta meg.

Minden erejével

A hétköznapokban ennek a kiváló ívmeneti képességnek jóval több hasznát vesszük, mind gondolnánk, az 1,3 literes dízelmotor gyengébb változatával ugyanis ajánlatos lendületből haladni. A használható fordulatszám-tartomány durván 2000 és 4500 közé korlátozódik. Legfelső

fokozatban ez a sáv kilencvenes tempónál kezdődik, tehát országúton nem kell minduntalan a rövid úton és kis erővel kapcsolható, de pontatlansága miatt határozott kezet igénylő váltó karjához nyúlni. Igazán kellemetlenné városban válhat a motor karaktere: lámpától indulva olykor a magas alapjárati fordulatszám ellenére is hosszan tartó fulladási roham jön rá, majd 2200-nál kitisztul a torka és parittyaként lövi előre az autót – ez sem elegánsnak, sem biztonságosnak nem nevezhető. A dízel további járulékos hátránya, hogy az eleve nehéz autót még súlyosabbá teszi, ráadásul aránytalanul növeli az első tengely terhelését. Talán ennek is tudható be, hogy a Punto a teszt során mindvégig távolságtartóan viselkedett. Ez sztrádán autózva kellemes és pihentető, de kígyózó országúton tompának, nehézkesnek hat. Hibátlanul megy végig a kijelölt útvonalon, néha mintha még élvezné is, de figyelme legtöbbször elkalandozik – talán a tömegnövekedés pozitívabb következményein, a kényelmes rugózáson és az ötcsillagos törésteszteredményen elmélkedik. Vagy azon, hogy egy hárommillió forintért kínált tágas, dízelmotoros, Giugiaro-öltönyös ötajtóssal szemben végül is emelhetünk-e bármilyen érdemi kifogást?