A benzinkutas, aki máskor unottan tankolja meg a Volvo XC 90-est vagy a Mercedes-Benz G-osztályt, most csupa érdeklődés, sorra teszi fel a kérdéseket, s nagyon szeretne bekukkantani az utastérbe. Kollegájával együtt némi döbbenettel nézi a Cadillac elejét, amely úgy mered az égnek, mint a Műcsarnok homlokzata. Csakugyan – mintha elefántot kötöttünk volna ki a falusi takarmánybolt előtt!
Igen, ami Indiában vagy Amerikában normálisnak számít, az mifelénk már kuriózum lehet. Mint ez az autómonstrum. Először fordult elő, hogy egy tesztautóval nem tudtam behajtani a privát parkolóudvarunkba: már az első gumik súrolták a kapu kőbabáit, és hátrább még szélesebben állnak ki a fellépők. Kénytelen voltam az utcán hagyni a pontosan húszévnyi nyugdíjamnak megfelelő értéket – nem volt jó érzés. Persze világos, hogy nem a hozzám hasonló kispályásoknak való kocsi ez, de a vásárlóként szóba jöhető nagymenőnek sem közömbös, hogy befér-e a járgány egy normális garázsba, lereszeli-e a lökhárító sarkát a parkolóházban, no és hol talál magának helyet úgy általában.
Amerika!
Belül is jellegzetesen amerikai az Escalade: tobzódik a nagystílű luxusban és az apró hülyeségekben. Tágas utasterében dús kárpitozású bőrgarnitúra fogad, faburkolat és alumíniumdekoráció csillog, a különféle fedelek ünnepélyes lassúsággal nyílnak gombnyomásra, sötétített üveg teremt intim hangulatot, s napfénytető fürdeti mégis világosságban az egészet. A klíma persze háromzónás, a hátul ülők a tetőről lehajtható 8 colos képernyőn nézhetik a DVD-t, vezeték nélküli fejhallgatókkal és távirányítóval, természetesen. A második sor közepére az ellenségünket ültessük, mert ott nincs fejtámla, ráfutásos ütközéskor nyakát szegheti az utas.
Amerikai mánia a hét ülés. Ennyi van az Escalade-ben is. Értelme megkérdőjelezhető. Bejutni annak ellenére sem könnyű, hogy a második sor bútorzata rásegítéssel bukik előre – inkább bemászásnak nevezném a műveletet. Az üléspozíció nagyon kényelmetlen, mert a fülünkre akaszthatjuk a térdünket. A harmadik üléssor mögött alig marad hely a holminak, ha pedig lehajtjuk, rettentően útban van. A legjobb kivenni és otthon hagyni. Egészen buta dolog, hogy ha heten ülünk be, nem tudjuk hová tenni a poggyászrolót: leghátul nem fér el, előrébb pedig láb alatt van (szó szerint).
Praktikum
Vannak nagyon ügyes dolgok is, például a motorosan nyíló-csukódó hátfalajtó, amelynek üvege külön tárul fel. Szokatlan, ám nagyon tetszett, hogy tolatáskor mindkét tükör lebillen – és egyébként is, milyen pompás tükrök azok! Igen ám, de miért nincs tolatókamera? Milyen kevés autóban állítható elektromosan a pedálsor, pedig sok embernek éppen ezen múlik, hogy megtalálja-e a kényelmes pozíciót. Aztán remek dolog a kormány mögé helyezett választókar, kicsit nosztalgikus és nagyon célszerű. Teljesen egyéni, de jó megoldás, hogy a D-álláson lóugrásban továbbhúzva a kart M, azaz manuális üzemmódba jutunk, ahol a kar + és – billenőkapcsolójával avatkozhatunk be. Vontatáskor lehet rá szükség, mert egyébként prímán működik a hatfokozatú automata.
S hát persze a legpraktikusabb sokszor éppen az, ami máskor csak baj: az Escalade elefántszerű jellege. Három köbméternyi csomagtér, háromtonnányi utánfutó, 90 kilós megengedett tetőterhelés – ezzel egy maharadzsa is elégedett lehet!
Elefánterő, elefántétvágy
Mellbe-, azaz hátbavágó érzés, ahogy monstrumunk gázadásra nekilódul. Motorja ódon, egy vezértengelyes konstrukció, de közel 6,2 literes és 409 lóerős – egy masztodon! Minden helyzetben kész vehemensen megindulni, hangja ilyenkor a hurrikánéra emlékeztet, máskor viszont csak szelíd susogás. Nagy élvezet hipp-hopp előzgetni és kanyarok után kilőni vele. Magán az íven tartózkodóbb stílus ajánlatos, mert noha korszerű a futómű és feladata magaslatán áll a StabiliTrak menetstabilizáló, mégis csak közel három tonna mozog jó magasan az aszfalt felett. A kilátás remek, jól áttekintjük a forgalmat, senki sem mer pimaszkodni velünk, van „előzési presztízsünk”, s a jármű masszivitása is bizalmat kelt. Pedig akad két hiba, éppen a biztonság terén: a pedálos rögzítőfék és a kormányoszlopon elhelyezett vészvillogó-kapcsoló nem elérhető az utasnak, holott néha ez menthetné meg a helyzetet. Az sem jó, hogy menet közben a térképre sandítgathat a sofőr, mert navigátor nincs az amúgy pazar felszereltségű autóban…
Az Escalade – jellege szerint – terepjáró lenne. Csillogó-villogó megjelenésével persze úgy hatna ott, mint elefánt a porcelánboltban, nem is gyötörtem ilyesmivel. Ám egyszer úgy hozta a szükség, hogy felhőszakadás után fel kellett mennünk egy agyagos földúton. Felment! Felment, méghozzá aszfaltgumikkal. Elismerésem! Járjunk bárhol az Escalade-del, mintha Amerikában lennénk. Ott természetesnek számít, hogy milyen gyorsan esik a benzinóra mutatója: egykettőre tölteni kell a 98 literes tankot. Kilométerenként 383 gramm szén-dioxidot eregetünk a légkörbe, de ezen nincs mit csodálkozni, elvégre az elefánt is nagyobb „citromokat” potyogtat a lónál, nem igaz?
