Megpróbálom meggyőzően elmagyarázni, hogy az Alfa Romeo 166 2.4 JTD akkor is nagyon jó autó, ha az illetékesek mindent elkövettek e cseppet sem jelentéktelen körülmény álcázásáért. Mert hát mi történt? Adva volt egy formás, sportosan elegáns autó, patinás, sőt dicső márkacímerével a karakteres hűtőmaszk felett. Maga a testet öltött olasz stílus, a grand turismo fogalom manifesztálódása! E nemes telivér született most újjá, hogy megfeleljen a kor ízlésének. Nagy, öntudatos Alfa-maszkját férfias „bajusz” légbeömlők és átlátszó üvegű, ékkőként ragyogó fényszórók övezik.
Csakhogy! Tesztkocsink kívül-belül szürke színe valahogy elnyeli ezt a csillogást. Nyolcféle metálszín kapható, ebből négy szürke. A belső színvilág pedig a külsőhöz igazodik, ennek megfelelő a Classic műszerfal és a bőrkárpit tónusa is. Olvastam egy absztrakt festőről, aki autóbalesetben elvesztette a színlátását. Annyi baj legyen! – vonhat vállat valaki, fekete-fehér fotókon is gyönyörű a világ! Igen ám, de tessék megenni egy szürke paradicsomot, megölelni egy szürke nőt – az azért más. Én most egy csupaszürke Alfát vezettem. Hej, taljánok, lehet, hogy divat a szürke, de ti ne kullogjatok a divat után, hanem formáljátok! Éljen az Alfa-vörös és a többi harsány szín, az illik ehhez a kocsihoz!
Mediterrán vér
A kocsi elejét hézagmentesen kitöltő, az égést egy-egy munkaütem alatt több befecskendezéssel lágyító (Multijet) dízel ugyanis olyan magabiztosan viszi a másfél tonnát, ahogy az egy vérbeli mediterrán sport-túrakocsihoz illik. Városban és országúton egyaránt élvezet kihasználni vele a réseket, egy-egy tüzes sprinttel fűszerezni haladásunkat. Az emelkedők jelentéktelen mellékkörülménnyé degradálódnak, a szelet, legyen akár viharos erejű, csak a fák hajladozásából vesszük észre. Az ötfokozatú, automata sebességváltó pedig mestermű a maga nemében. Jól kihasználja a gépet, fékezés közben fürgén visszavált, érezhetően rásegítve az eleve fantasztikusan jó, remekül adagolható tárcsafékek minden elismerést megérdemlő hatására. Ha viszont csak gázelvétellel gurulunk, felkapcsol egyet, hogy ne pörögjön feleslegesen a motor. Isten uccse, csillagos ötöst adnék a hajtóműnek, ha nem kísérne állandóan az a szergejes dübörgés, amely különösen városban zavaró, ahol a gyorsítások közben szinte a mellünkben rezonál, de nem hagy el a sztrádán sem. Én bizony elzavarnám ennek az autónak az akusztikai fejlesztőit a Fiat konszern traktorrészlegéhez, semmi keresnivalójuk prémiumautók környékén!
Vezetőautó
Az Alfa 166 tipikus vezetőautó volt, és az is maradt. Ha azt mondjuk az utasterére, hogy sportos, csupán szebben akartuk kifejezni, hogy nem éppen tágas. Sőt, egyáltalán nem tágas. Ha viszont a futóművére mondjuk ugyanezt, akkor tessék szó szerint érteni! Mindent kirugózik, a legcsekélyebb utánlengés nélkül, olyan, mintha nem is menne az úton, hanem kedvére pörgetné, tekerné, hajtaná maga alatt hátrafelé az aszfaltszalagot. A fék, szándékosan ismétlem meg, fenomenális, a kormány is remek, csak az indexkar áll túl alacsonyan a karima jól fogható vastagításaihoz képest. Az ülés kényelmes, határozott oldaltartású, a lapja hál’ istennek nem túl rövid, még ha nem is olyan hosszú, mint az ügyes design sejteti. Hogy sötétben legalább megközelítőleg kihasználhassuk az autó potenciálját, arról az extralistát gyarapító xenon fényszóró gondoskodott, amelynek sugara tán még a Naprendszeren kívül is látszik. A világítás, Fiat-szokás szerint, a gyújtásra van kötve – vivát!
Na de ennyiért?
Bizony el is kelnek a jó tulajdonságok és az extrák, hogy meg lehessen magyarázni az Alfa 166 2.4 20V Distinctive 14 milliós árát. Ez azért kissé húzós. Igaz, volt az autóban beépített telefon, az ablaktörlőnél fűtött szélvédő és CD-tár, továbbá kiegészítő fűtés és sok egyéb kellemes apróság, de az is igaz, hogy a klíma csak egyzónás – amire rosszmájúak megjegyezhetnék, hogy minek ekkorka teret két zónára osztani? De ne kicsinyeskedjünk! Egy Alfa szívügy. Aki próbaútra viszi, vagy beleszeret, vagy nem. Egyik esetben sincs miről beszélni…
