Talán nem túlzás azt állítani, hogy az Alfa az egyik legellentmondásosabb autómárka. Ha valakinek csak egy kis benzin is folyik az ereiben, ha valakinek az autó több egyszerű közlekedési eszköznél, akkor – kis túlzással – nem szabad meghalnia, amíg nem volt Alfája. S ha megkérdezik tőle, hogy venne-e még egyet, csak két válasz lehetséges. Vagy igen, vagy nem. A talán, a lehet, a nem tudom nem létezik. Az ember vagy megszereti, vagy megutálja az Alfáját. Az egyik serpenyőben ott a varázslatos motorhang, a vérpezsdítő dinamika, a gyönyörű karosszéria, a szerelem, a szenvedély. A másikban pedig az olykor gyatra minőség, az érthetetlen ergonómiai hibák, az összeszerelés hanyagság és a minőségi hiányosságok, azaz az autós pokol. Kicsit olyan, mint amikor az ember visszagondol egy régi barátnőre: igen, vele volt a legjobb az ágyban, de aztán feltolulnak a viharos kapcsolat kényelmetlen emlékei is.
Szerelem első látásra
Persze, az Alfa látja gyengéit, s igyekszik tenni ellenük. A 159-es esélyei nagyon jók arra, hogy megítélése kedvezőbb legyen, mint elődeié. A garancia három év, a karbantartás ugyanennyi ideig ingyenes, azaz a világ legszebb négyajtós karosszériája által elcsavart fejű vevőjelöltnek
teljes bizalma lehet a márkában és modellben. Volt már Alfám (Imádtam, de nem vennék újra. Értik, ugye?), azaz bizonyos mértékig fertőzött vagyok. S a 159-es letisztult szépsége, könnyedsége, eleganciája, azaz alfasága hat is rám – büszke lennék rá, ha enyém lenne. A 159-es fő fegyvere a design. Jobban néz ki, mint legfőbb ellenfelei, a 3-as BMW és az Audi A4-es. A tripla fényszórók a ragadozó nagymacskákat idézik – innen nézve egyszerre fenyegető és szép az Alfa. A hűtőmaszk maga a tömény erotika, a karosszéria arányai tökéletesek. Aztán ott vannak az olyan kisebb részletek, mint a mívesen megrajzolt vonalú kilincsek, vagy az utastérben a gyönyörű órák, a különleges formájú és párnázású ülések és a speciális felületű, csiszolt fémborítású középkonzol. Maga a minőség is jól tapintható. A 159-es utasterében használt anyagok első osztályúak, nincsenek eldolgozatlan részletek. Sőt, menet közben sem zörgött semmi, a kárpitok nem nyöszörögtek, ha járdára kellett felállni, az ajtók megnyugtató dobbanással záródtak, az illesztési rések egyenletesek. A 159-es minden részlete ezt üzeni: új idők járnak, megváltoztunk, bízhatsz bennünk. Nos, akkor induljunk!
Kétarcú
A lényeget gyorsan tisztázzuk: az Alfa 159 nem városi autó, sokkal inkább túragép. Főleg a 2,4 literes dízelmotorral. A hektikus nagyvárosi forgalomban a kézi váltó és e motor párosa nem ideális társ a közlekedéshez. A motor alapjárattól 1700-as fordulatszámig alig húz, azaz
nehéz vele meglódulni. Aztán hatalmasat ránt az autón, s így gyorsan el is éri azt a tartományt, ahol kéri a következő fokozatot, majd kezdődik minden elölről. Így hiába 200 lóerős, azaz bivalyerős a 159-es, a városban ebből csak másodpercekre érezhetünk valamit – a vezetési élményre sokkal inkább a zaklatott szó a jellemző, mint a könnyed és a kényelmes. A motorhoz hasonlóan a futómű is országúton hozza a legjobb formáját. Hangolása perfekt: egyszerre stabil és komfortos, igazi élvezet vele kanyargós úton hasítani. A gördülés zaj persze kicsit tolakodó, de ez a széles és peres gumik miatt sajnos szükségszerű. A városban kerregő és kissé zajos öthengeres motor hangja itt megszelídül, a hosszú ötödik és hatodik fokozatnak köszönhetően ekkor már alig kell az egyébként pontosan és könnyen járó váltókarhoz nyúlni. A 159-es gyengéi ilyenkor eltűnnek, az autó könnyedén rabul ejti a vezetőt, szinte eggyé válik vele.
Talán most
Az ihletett percek azonban sosem tartanak örökké. A tipikus Alfa-gyengeségek kiküszöbölésére, megszüntetésére már számtalan kísérletet tett a márka – eddig hiába. Most azonban nemcsak ők, hanem egy német szakember is próbálkozik. Karl-Heinz Kalbfellnek hívják, tehát már a neve is szigorú. Nyilatkozataiban sosem mulasztja el megemlíteni a minőség javításának fontosságát. Kalbfell úr munkájának gyümölcse már látszik ugyan, tennivaló azonban akad még bőven, hiszen az elektronika gonosz manója például a tesztre kapott Alfába is befészkelte magát egy vidéki út alkalmával. A 200 lóerő és a 400 newtonméteres nyomaték fölényes magabiztosságot ad az autónak és a vezetőnek, az ember az utak
királyának érzi magát a 159-esben. Féktelen ámokfutásról persze szó sem volt, egyszerűen élveztem a nagy teljesítmény, a kényelmes utastér és a pazar futómű tökéletes összhangját, s közben ámultam a hétliteres átlagfogyasztáson. Hirtelen azonban arcomra fagyott a mosoly: az Alfa sportkocsiból meglett korú Trabanttá fokozta le magát. A motorelektronika – nyilván egy téves hibaüzenetre adott szükségképpen helytelen reakcióként – vészüzemmódra kapcsolt, azaz elvette a lóerő és a nyomaték nagy részét, hogy megelőzze a motor károsodását. A normális üzemben akár 2 barig töltő turbó a 0,8-as értékig is alig kúszott fel, a korábban agilis motor nehezen pörgött, a végsebesség a 120-at sem érte el. Az ég beborult, eljött a világ vége. A műszerfalon pimaszul virított a motorelektronika hibájára utaló sárga jelzés, a fedélzeti számítógép kijelzőjén vörösen izzott a parancs: ellenőriztesse a motort! Az utak királya sebzett vadként kullogott el a legközelebbi benzinkútig – a büszkeséget azzal próbáltam menteni, hogy tankolásnak álcáztam a kényszerpihenőt. Ekkor vált előnyömre az alfás múlt. Tudtam, hogy van remény.
