Az alaphelyzet: adott: remek műszaki alap – a C-osztályé. A lehetőség: készüljön ennek felhasználásával dögös kis sportgép adrenalinpumpáló stílussal, viszonylag elérhető áron. Az eredmény: gól nélküli döntetlen, azaz sem a Mercedes nem jár jól a C Sportcoupéval, sem a vásárlók. Az ok: a kis Merci nagyszerű elemekből összerakott autó, a részek azonban nem alkotnak harmonikus egészet. Lássuk, miért?
Kihagyott ziccer
A motor még teljesen rendben van. A mechanikus feltöltő segítségével az 1,8 literes lökettérfogatból kihozott 163 lóerő és a tekintélyes nyomaték tökéletesen elég az élvezetes autózáshoz. A markáns hangú négyhengerest a fogyasztása miatt is dicsérhetjük, hiszen komoly önmegtartóztatás nélkül is tartható a teljesítmény fényében kedvező, tízliteres érték. A sebességváltó azonban nem az ideális partner a masinához: kissé lustán kapcsol – még sportfokozatban is –, ami hamar lelohasztja az ember lelkesedését. Van lehetőség a szekvenciális kapcsolgatásra is, csak hát a Mercikbe sajna keresztben szerelik be a váltókulisszát, s valljuk be, kicsit idegen, szokatlan jobbra-balra tologatni a kart, ahelyett, hogy előre-hátra pöccintgetnénk. Ez azonban részletkérdés, sokkal fontosabb, hogy a dinamizmust, az autó robbanékonyságát rontó váltómű inkább illene a nyugodt és elegáns C limuzinba, mint a fiatalos és vérpezsdítőbb látványt nyújtó Sportcoupéba. A futómű hangolása érezhetően feszesebb, keményebb, mint a C limuzinoké. A beállítás egészen jó: a kis kompakt stabilan, határozottan veszi a kanyarokat, s a rugózási és gördülési kényelem sem esett áldozatul a futómű finomhangolásának. Meggyőző a fékrendszer is: a masszív lassulásra szükség is van, mert a 163 lóerős Sportcoupé – a közepes fordulaton rendelkezésre álló nagy nyomaték és a csendes utastér jóvoltából – szinte észrevétlenül kúszik fel olyan sebességtartományba, ahol már elkél a fék klasszisa.
Igazi Mercedes
A Sportcoupé belső értékei megfelenek a márkaidentitásnak. A vezetési pozíció mintaértékű Nem találtunk kivetnivalót a minőségen és a felszereltségen: e tekintetben hibátlan a kis Mercedes. Sőt, az összeszerelés makulátlansága, az anyagminőség még a prémiumosztályban is a nagyon jók közé sorolja a stuttgarti kocsit. Az tény, hogy a Sportcoupé alapvetően kétszemélyes – és ez egy ilyen stílusú autó esetében rendben is van. Hátra nemcsak bemászni nehéz, hanem a hely is kicsi, elöl viszont pazar, nagyon kényelmesek az ülések. Sőt, a két részből álló hátsó szélvédő alsó csíkjának köszönhetően az – e szempontból egyébként hátrányos vonalvezetésű – ferdehátú karosszériából is meglepően jól lehet kilátni minden irányba. Kellemes meglepetést okoz a csomagtartó, mert a cipekedős hétköznapokra is komoly használati értékkel ruházza fel az autót.
Elismerésre méltó, hogy a kupé karosszériája jól hasznosítható csomagteret rejt
Majdnem
A kompresszoros vitaminnal felpaprikázott négyhengeres erőforrás 163 lóereje bőségesen elegendő az autó mozgatásához A Mercedes legkisebb sportkupéja tehát lehetne pazar autó. Mégsem az. Ha csak a részegységeket vizsgáljuk – szigorúan külön-külön –, akkor a C Sportcoupé a maga mercis módján rendben van. Az egész azonban nem alkot harmonikus egységet, s az autót az ára is a piac perifériájára szorítja. Egy sportkupé – vagy annak látszani akaró autó – esetében a design és a stílus is nagyon fontos, hiszen az ár jelentős részét ezért fizeti a vevő. A Sportcoupéból azonban a CL és a CLK mellé állítva – de önmagában nézve is – hiányzik a kellő elegancia, a nagyvonalúság, a pompa. A Sportcoupé egyszerűen túl mezítlábas ahhoz, hogy igazi Mercedes sportkupé legyen. Ő a felesleges harmadik.
