Az USA-ból kb. 3 éve behozott autó Utah állam napfényes részén élte az életét. A folyamatos erős napfény pedig megtette a hatását, az UV-sugárzás és a gyakori magas hőmérséklet miatt mattá vált, majd színét vesztette a felülete. Jesse O’Connor autókozmetikus, aki a kocsihoz hasonlóan Amerikából költözött át hozzánk, úgy mondja ezt, hogy ez a fényezés rákfenéje, megég, kiszárad a felület, emiatt veszti fényét és színét.
A még az USA útjain is ritka Toyota T100-as pick-upon alapos állapotfelméréssel kezdődött a munka. Egyrészt az eredeti szín megállapításával, amelyhez a takart felületek (falcokban, matricák alatt) adtak támpontot. A nagy nézelődés közben a kocsi bevallotta az összes horpadását, a begyűjtött karcokat, a fura kifehéredett, felmaródott foltokat, amelyek eredeteként madárürüléket feltételeztek. Kérdéses volt, hogy a megkopott fehér vékony dizájncsík kibírja-e a polírozást, de a kocsi tulajdonosa le tudott mondani róla, ha úgy alakul. Mivel az autó elég nagy, a műhely előtti hely pedig zsúfolt, Jessevel kigurultunk egy közeli önkiszolgáló autómosóba gőzborotvával leveretni a kasztnit. Csengett az apró az automatába, Jesse pedig szépen körbeborotválta a kocsit – még több hibát feltárva.
A munka egy, a gépháztető bal oldalán, illetve a bal első sárvédő felső élén végzett próbapolírozással indult, ahogy kell, két rétegben, eltérő finomságú pasztával. Az eredmény azt mutatta, hogy érdemes nekikezdeni az egész napos munkának, mert nem égett át az egész fényezés, leszedhető a felső beteg réteg. Indulásként lemaszkolták a díszléceket, kilincseket, antennát, majd eltávolították a maradék matricát, és sajnos a típusjelzést is: ez utóbbira azért volt szükség, mert az egyik hiányzott, a másik repedt volt, újat kell belőle rendelni. Ezután kezdődött az érdemi munka, a polírozás. A durvább anyaggal délelőtt 10-től délután 3 óráig tartott a nagy kocsitest polírozása két gyakorlott embernek. Utána estek neki a második körnek, a „finiselő” anyaggal, amely alig tartott rövidebb ideig. A polírozás után a fényezett felületek szupersimák, ezért fényesek. De csak addig, amíg a használat során újra nem indul a mikrokarcosodás (a levegőben lebegő porszemek folyamatosan csiszolgatják a kocsik kasztniját), illetve ilyen öreg autóknál az újbóli felületi „megégés”: a szabad ég alatt tárolt idős kocsik fényezése „kiszárad”, kevésbé ellenálló, hamarabb visszamattul a polír után. Két megoldást dobtak fel a tulajdonosnak, javallott feltenni egy waxot, amely védi a felületet, vagy lehet rá választani a nagyságrendileg háromszor annyiba kerülő kerámiabevonatot, amellyel egy éven át biztosan megmarad a ragyogás (csak gépi mosóba nem szabad vinni az autót).
Tulajdonosunk a kerámiabevonatot választotta, már csak azért is, mert ez a típusú fényezésvédelem által sokkal könnyebb a kocsit tisztítani, nehezebben ragad fel bogár, sár, növényi piszok, madárürülék, és könnyebb is eltávolítani. S bár ez nem gyakorlatias szempont, de esőben a kerámiázott felületen egyenletesen kis cseppekben ül fel a víz, ez különösen jól mutat, főképp, ha eső után kisüt a nap. A kerámiabevonat felvitele is időigényes, ha nem is annyira, mint a polírozásé, valamint nem árt neki egy pihenőidő a használatbavétel előtt, így a munkakezdés másnapján délelőtt lehetett elhozni a műhelyből az autót.
MIFÉLE SZERZET?
A Toyota T100-as szigorúan véve a Tundra elődje, 1993 és 1998 között gyártották Japánban, de kizárólag az észak-amerikai piacra. Rövid és hosszított (Xtracab), hatszemélyes kabinnal készült, a kozmetikára érkező autó ez utóbbi. Benzinmotorja 3,4 literes, V6-os, a váltója manuális, a hangja pedig zseniális. Készült 2,7 literes motorral is, valamint a sorozat indításakor két évig 3,0 literessel, ez utóbbit váltotta a 3,4-es, 190 lóerős. Ebből a gyártás kifutásakor a TRD készített egy kompresszoros, 245 lovas változatot is. A cikkben szereplő autó kasztnija első szériás, a modellfrissítés után a típus többek között króm hűtőmaszkot kapott.
