Hockenheim félreérthetetlenül emlékeztette rá az embert, hogy manapság nem a Ferrari, hanem Michael Schumacher Ferrarija uralja a terepet. A különbség korántsem elhanyagolható, mert – amint Rubens Barrichello példája szépen bizonyítja – időnként a Ferrari lova is megbotlik, és a többiek vannak már olyan pozícióban, hogy ilyenkor azonnal lecsapjanak. Húzd ki Schumachert az egyenletből, és máris kijön az izgalmas, sok résztvevős küzdelem, amiről mostanában annyit beszélünk – csakhogy, persze, ez a lecke nem neki, hanem az ellenfeleknek van feladva.
Schumacher németországi győzelme két, ellentétes szempontból is megtévesztő volt. Egyrészt azért, mert Kimi Räikkönen kiesése nélkül talán nem nyer ilyen simán; másrészt azért, mert ha akad igazi ellenfele, jóval nagyobb előnnyel érhet célba annál a 8,3 másodpercnél, amit végül Jenson Buttonra vert a kockás zászlóig. Bármelyik szemszögből közelítjük is meg a helyzetet, tény, hogy a Ferrari már nem tehet meg akármit büntetlenül, mint a szezon elején; ha hibáznak, veszíthetnek.
Másfelől, paradox módon, még jól is jön nekik, hogy a BAR-Renault üldözőbolyhoz csatlakozott a McLaren, hiszen így a hátuk mögött immár három csapat marakodik az értékes pontokért. Azért a hétvégén nekik sem jött össze minden. Matematikailag volt ugyan esélyük rá, hogy már Hockenheimban magukhoz vegyék a konstruktőri trófeát, de az ehhez szükséges 13 pont helyett csupán 4-et tudtak ráverni a Renault-ra (igaz, a BAR-t kiejtették a küzdelemből).
Szembe a számokkal
Ha győzni akart, Michaelnek Hockenheimben dacolnia kellett a kedvezőtlen előjelekkel. Egyrészt mindenki emlékeztette rá, hogy legutóbb, három éve (hihetetlen!) éppen Hockenheimben esett ki műszaki hiba miatt. Aztán ott volt az a nem elhanyagolható körülmény, hogy az összes aktív pálya közül éppen ezen a legrosszabbak a statisztikái (eddig egyetlen pole és két győzelem jelentette a mérleget). És – végül – az újságírók arra sem felejtették el felhívni Michael figyelmét, hogy éppen öt forduló telt el Monaco óta, ahol ugyanennyi elsőség után szakadt meg a sikersorozata. Még szerencse, hogy sohasem adott a statisztikákra…
A hétvége jól indult (az első pénteki edzésen Michael hosszú ideig ki sem jött a pályára, aztán mégis azonnal az élre állt), de a többiek ott loholtak a sarkában: Kimi a várakozásoknak megfelelően erős volt az új McLarennel, s alig 44 ezredre maradt le tőle, míg úgy tűnt, magukra találnak a Hockenheimban hagyományosan sikeres Williamsek is. A BAR-ok nagyjából oda kerültek, ahol lenniük kellett (mindhárman a legjobb nyolc közé), a Renault-k viszont szemlátomást küszködtek.
Először szombaton is rendben ment minden – egészen addig, amíg a michelinesek a második edzésen új gumival nem kezdtek gyakorolni az időmérőre. Jenson, Juan-Pablo meg David hirtelen villámgyors köröket húztak ki a tarsolyukból, és Michael, aki Rubens mögött a 7. helyen zárt, csak azért nem aggódott, mert a boxba visszavezető utolsó köre elég lett volna 1’13 tetejének. Az első időmérőn aztán tarolt a két Williams, Jenson volt a 3., és Fernando révén váratlanul feltűnt az élmezőnyben a Renault is. Michael 1’14,042-vel elsüllyedt a középmezőnyben, így alig egy órával később jókora meglepetést okozott a többieknek, amikor 1’13,306-ot autózott, és ezzel 61-edszer is övé lett az első rajtkocka. Juan-Pablo 0,362 másodperces hátránnyal elcsípte a 2. helyet, mindössze hat ezreddel megelőzve Jensont, akit viszont korábbi motorcseréje miatt visszaküldtek a 13. kockába – a második sort tehát a McLaren, a harmadikat pedig a Renault örökölte. A keményebb keverékű Bridgestone-nal két kiállásra apelláló Rubens 7. lett.
Nem csalás, nem ámítás
A nagy kérdés persze az volt, hogy a Ferrari mennyit áldozott fel Michael versenyéből a hazai közönség előtti pole oltárán. Az első kocka Hockenheimban viszonylag biztonságos, mert a célegyenes kedvező ívén van, a páros oldalon az aszfalt is poros (Juan-Pablo később ennek itta meg a levét) – Michael tehát, különösen a Renault-któl biztonságos távolban, jó eséllyel pályázott rá, hogy a rajtnál megtartsa a vezetést. Ezután csak arra kellett ügyelnie, hogy maga mögött tudja a michelineseket, amíg a Ferrarin bemelegszenek a Bridgestone-ok.
Így is történt. Michael meglépett, Kimi pedig néhány kanyar erejéig beragadt Fernando és Jarno közé. A rajt vesztese Juan-Pablo lett, aki hat hellyel visszacsúszott, meg közvetve Rubens, aki egy elhamarkodott előzési kísérlet közben legázolta David McLarenjét, ezért azonnal ki kellett sietnie a boxba egy orrkúp-cserére. Kimi rövidesen elhárította az útjából a Fernando Renault-ja által képzett mozgó akadályt, és Michael nyomába eredt. Michael a 3. körben 1’14,176-tal kicsit meglógott; Kimi a következőben 1’14,083-mal reagált. És így ment ez körről-körre, hosszú percekig, miközben a kettejük közötti távolság szinte állandó maradt, a mezőny maradéka pedig lassacskán eltűnt a “futottak még” kategóriában.
Kimi a boxkiállásáig végül egy körrel maradt tovább a pályán Michaelnél, három másodperces hátrányából ezért csupán 1,5-öt tudott lefaragni, közben viszont 1’13,780-nal megfutotta a verseny leggyorsabb körét. A McLaren, üzente ismét, visszatért.
Ekkor még minden benne volt a pakliban. Néhány perccel később, a 13. körben azonban véget ért a történet, amikor Kimi autójáról leszakadt a hátsó vezetőszárny középső eleme. Michael a tükörben egy pillanatra látta, amint az oldalvást csúszó McLaren eltűnik a kavicságyban – ami őt illeti, ezzel vége is volt a versenynek. A Ferrarit kímélve azonnal visszavett a tempóból, s többé nem is került 1’14 alá, csak arra vigyázott, hogy a Renault-k ne kerüljenek hozzá túl közel.
A 81. győzelem – Hockenheimban a második, idén a (rekordszámú) 11. – még 53 körre, mégis csupán egy karnyújtásnyira volt.
Szárnyaszegett Renault-k, szárnyaló BAR-ok
Könnyű elképzelni, mi lett volna, ha Buttont nem száműzik a 13. rajtkockába, mert a versenyen végig nagyon gyors volt, Montreal után ismét felküzdötte magát a dobogóra, és mindössze 8,3 másodperccel Schumacher mögött ért célba. A legtöbbet az első boxkiállásánál javított, amikor a 10. helyről előreugrott az 5.-re, de Alonsót – hosszas csiki-csuki után – a pályán előzte meg, s Räikkönen és Schumacher után ő futotta a verseny 3. leggyorsabb körét is. A másik BAR-t vezető Takuma Sato csak 8. lett, viszont minden bizonnyal ő mutatta be a viadal leglátványosabb előzését, amikor a 25. körben, a Parabolika külső ívén elment Jarno Trulli mellett.
Egy véletlen egybeesés folytán mindkét Renault az első vezetőszárnyával bajlódott. Trullié alá beragadt a Räikkönen McLarenjéről leszakadt légterelő egyik darabja, így a második boxkiállásnál ki is kellett cserélni a Renault orrkúpját, míg Alonso autójára egy újfajta, fejlesztés alatt álló szárnyat szereltek, amely nem bizonyult következetesnek. David Coulthard késői támadásait visszaverve Alonso mégis megtartotta a 3. helyet, miközben Trulli nem tudott pontot szerezni.
Azon a pályán, ahol Montoya tavaly mesterhármassal nyert, a Williams most egyszerűen nem volt elég gyors. A kolumbiai versenyző egy kicsúszást követően az 5. helyre hozta be az autóját, míg a Ralf Schumacher helyén vendégszereplő Antonio Pizzonia jobban teljesített balszerencsés elődjénél, Marc Genénél, hiszen gyűjtött a Williamsnek két pontot (számára az elsőket). Mark Webber a Jaguárral brillírozva 6. lett, az új, TF104B-s Toyota – amelynek sok alkatrészét csak a hétvégén, élesben próbálták ki először – viszont nem robbantott, még ha Olivier Panisé is lett a 4. leggyorsabb kör.
