Paul Ricard egy francia mágnás, üzletember, filmproducer, tervező, művész és környezetvédő volt. Ő alkotta meg a világhíres francia ánizslikőrt, a pastist, amelynek révén a világ egyik legnagyobb szeszesital-gyártójává vált. Ő építtette meg a róla elnevezett Paul Ricard-pályát is. A dél-franciaországi Le Castellet városkában található pályát 1969-ben kezdték építeni, míg a hivatalos átadás 1970. április 19-én volt. A tervezésben részt vett a francia motorkerékpár-versenyző, Jean-Pierre Beltoise és a Le Mans-i 24 órás négyszeres nyertese, a szintén francia Henri Pescarolo. Az eredeti, 5809 méteres pálya a sebességi rekordok helyszíne volt, a Mistral-egyenes és az azt követő jobbos Signes-kanyar ikonikusnak számít.
A közel két kilométeres Mistral-egyenesben 1985-ben a svájci Marc Surer 338 km/órás végsebességre volt képes, ami akkor rekord volt a Formula–1-ben. Ayrton Senna volt az egyetlen, aki sosem fékezett a Signes-kanyar előtt, a brazil legenda mindig 300 felett vette be a kanyart. Mivel a nagy sebességek miatt technikailag igen megterhelő volt a pálya, sok baleset is történt itt. Senna és az 1992-es F–1-es világbajnok brit Nigel Mansell is súlyos balesetet szenvedett, az 1984-es vb-harmadik olasz Elio De Angelis 1986-ban pedig tesztbalesetben életét vesztette. A pályát ezt követően 3812 méterre kurtították, a Mistral-egyenest lerövidítették, míg a balos Verriere-kanyart, ahol De Angelis tragikus balesete történt, kivették.
A Formula–1 egykori vezetője, Bernie Ecclestone Paul Ricard 1997-es halála után két évvel megvette a pályát, az elmúlt két évtizedben pedig folyamatosan átépíttette, modernizálta. 1971 és 1990 között 14-szer járt Le Castellet-ben az F–1, majd 2018 óta újabb két nagydíjat rendeztek. A pályán összesen 11 versenyző és nyolc gyártó nyert: Alain Prost a legeredményesebb a maga négy sikerével, a gyártók közül a Williams és a McLaren három-három alkalommal diadalmaskodott, a svéd Ronnie Peterson pedig 1973-ban itt aratta első nagydíjgyőzelmét.
Az F–1 mellett több más nemzetközi sorozat helyszíne is volt a pálya. A BPR Global GT sorozat 1994 és 1996 között, a sportprototípus vb 1998-ban, a GT világbajnokság 2006-ban, 2010-ben és 2011-ben, a Renault Világsorozat 2012 és 2014 között valamint 2016-ban, a Túraautó Világbajnokság (WTCC) 2014 és 2016 között járt itt, míg az Európai Le Mans sorozat 2010 óta állandó visszatérő. A Formula 2 2018, míg a Formula 3 2019 óta szerepel a pálya programjában.
Motorkerékpáros fronton megfordult itt a superbike- és az endurance-vb, a leghíresebb hosszú távú verseny, a Bol d’Or, valamint a gyorsasági GP is. 1973 és 1999 között négy kategóriában, a 125-ben, a 250-ben, a 350-ben és az 500 cm3-ben rendeztek itt nagydíjakat. A 43 versenyen összesen 31 győztest avattak, míg 11 márka volt képes aranyéremre. A versenyzők közül a spanyol Angel Nieto a legsikeresebb, a 13-szoros világbajnok három alkalommal diadalmaskodott, míg a márkák közül a Yamaha 15 sikerrel áll az élen.
A yamahások számos felejthetetlen győzelmet jegyeztek: a gyorsasági vb egyetlen finn világbajnoka, Jarno Saarinen 1973-ban duplázott, megnyerve a 250-es és az 500-as nagydíjat. 1975-ben aztán tarolt a Yamaha, hiszen a 125-ben és az 500-ban is a két-két gyári pilóta között dőlt el a győzelem sorsa, a 250-ben és a 350-ben viszont egy privát újonc brillírozott. Ő volt a venezuelai Johnny Cecotto, aki a 250-ben és a 350-ben is megnyerte a gyári Yamaha-menők elleni párbajt. A későbbi kétszeres világelső Cecotto 19 évesen és 64 naposan minden idők legfiatalabb győztesének számított. Az 1980-as 350 cm3-es világbajnok dél-afrikai Jonnie Ekerold 1977-ben itt könyvelhette el első győzelmét, ahogy 1999-ben az olasz Roberto Locatelli (125 cm3) és a japán Tohru Ukawa (250 cm3) is.
Fotó: GPhistory, archív
