– Jó kis járgány, ugye? – ütögeti meg az ütött-kopott, zöldre festett „Csepel” oldalát Turi László, az életjelesek vezetője. Fejbólintásunk némi határozatlansággal párosul a kocsi állapotát elnézve, a jármű valaha nyilván szebb napokat látott. – Most valóban nem egy címlapsztár, de ez nem csoda. „Barátunk” már 44 éves, sokáig dolgozott a Magyar Néphadseregnek, míg húsz évvel ezelőtt nyugdíjazták. Félredobva, elhanyagolva állt egy laktanya udvarán addig, míg rá nem találtunk – fűzi hozzá. Laci elmondja, már régóta szerettek volna egy ilyen járművet, ugyanis ez a kocsi a legbelevalóbb, legstrapabíróbb járgány, amit hazai földön gyártottak. – Szinte elpusztíthatatlan! Elmegy minden terepen, nem árt neki se fagy, se perzselő hőség, nem véletlen, hogy Csepellel még expedíciót is szerveztek Tibetbe. Közben megtudjuk, ez egy olyan neves márka, mint az Ikarus, Európában nincsen ország, ahol ez a név ismeretlenül csengene.
– Amikor a hatvanas években megtervezték ezt a felépítményt, az volt a cél, hogy bármire is használják, egységesen nézzenek ki. Működött ilyenben baleseti kötöző, akkumulátortöltő állomás, fogászati rendelő, harckocsi műhely. Ez, a miénk például térképészraktárként szolgált. Be volt polcozva, dugig rakták térképekkel, így követte az alakulatokat a hetvenes években. Mivel anno nem volt se GPS, se számítógép, a törzsvezetés mindig innen kérte ki a térképeket, hogy megtervezzék a mozgást. Egy ilyen kocsinak ha csak az alváza marad meg épségben, akkor is bármit ki lehet hozni „belőle” – állítja.
Megkérdezzük, honnan lehet tudni ennek az autónak a múltjáról.
– A rendszámából, a HG 14-40-ből. Nyomozómunkát végeztünk, felderítettük az „előéletét”. A legfőbb segítségünk a Szolnoki Magyar Hadi- és Gépjárműtechnikai Alapítvány tagjai voltak, akiktől számos infót kaptunk, azt illetően is, hogyan kell felújítani a Csepelt úgy, hogy az megszólalásig hasonlítson az eredetire. Mert bizony, ez a cél. Laci elmagyarázza, először a hiányzó alkatrészeket pótolják a motortérben, azaz megpróbálnak lelket verni a teherautóba. Majd jön a kozmetikázás: kicsinosítják a kocsit kívül-belül. – Majd pedig felkészítjük az oldtimer vizsgára. Beszerezzük a műszaki rajzokat, leírásokat, könyveket. Igen, könyveket, ugyanis erről a típusról külön kiadvány is napvilágot látott, ami éppen az előbb említett alapítvány egyik tagjának, Boldizsár Jánosnak a tollából született. Úgy tűnik, mi, Szolnok megyeiek valamiért nagyon csípjük ezt a járgányt! – neveti el magát a férfi. Tervek szerint a Csepel D-344 egy év múlva (vagy még hamarabb) munkába is állhat, mint árvízi és műszaki mentőautó, természetesen minden ilyen mentésbe bevonva.
– Sőt, ha igény lesz rá, ez a kocsi a Tisza mentőcsoport törzsbuszává válhatna, azaz a mi oldtimer autónk irányítóközpontként is segíthetné a megyei szervezet munkáját. Higgyék el, egy kis javítgatás, egy kis festegetés csodát tesz, egy év múlva jöjjenek vissza egy fotó erejéig! – kér bennünket Turi László. Szaván fogjuk!
Eredetileg a Wehrmachtnak tervezték
A Magyar Néphadsereg 1950-től nagy darabszámban rendszeresítette a különböző típusú Csepel tehergépkocsikat. A Csepel Autógyár eredetileg azt a licencet használta, mely alapján a Wehrmachtnak terveztek mások teherkocsikat. A D-344 fejlesztésének alapgondolata 1957-ben kezdődött, ekkor vált szükségessé a Magyar Néphadsereg számára új összkerékmeghajtású, többcélú felhasználásra alkalmas tehergépkocsik beszerzése. A Magyar Néphadsereg a már jól bevált Csepel-gyártmányok mellett döntött, sorozatgyártása 1962-ben 428 darabbal indult. A 13 évig tartó gyártás alatt 11 ezer 962 darab készült a típusból. Ebből került most az egyik az Életjel mentőcsoporthoz.
Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!
