Az 1975-ben alapított Bristol Tramways villamosokat gyártó üzem 1910-ben alapította meg a repülőgépgyárát, amely az első világháború alatt óriási vállalkozássá nőtt, és 1918-ban hirtelen munkát kellett találni a rengeteg dolgozónak, ekkor alapították meg a Bristol Cars céget, Monocar néven saját autót is készítettek, de alapvetően karosszériákat építettek az Armstrong Siddeley márka számára, illetve autóbuszokat is készítettek. A második világháború kitörésekor el akarták kerülni a haditermelésről való átváltás nehézségeit, ezért a 70 000 főt foglalkoztató repülőgépgyártó vezetősége már 1941-ben elkezdtek gondolkozni a folytatáson, és a személyautó-gyártásra szavaztak.
Meglévő autómárkát akartak vásárolni e célra, az Alvis, az Aston Martin, a Lagonda, az ERA és a Lea Francis is felmerült, mint célpont, de végül a Frazer Nash-t lett a befutó. A brit War Reparations Board segítségével megvásárolták három BMW-típus és a 328 soros hathengeres motorjának gyártási jogait, és 1946-ban elkezdték az autógyártást, annyi eltéréssel, hogy a háború során szerzett gyártási tapasztalatok alapján modernizálták a konstrukciót. Azonban pár hónappal ezt követően, 1947. januárjában a Frazer Nash és a Bristol Aeroplane Company vezetősége kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva úgy döntött, hogy a Frazer Nash márkát értékesítik, ekkor jött létre az a Bristol Car Division, amely az ötvenes években aztán önálló autógyártó lett, miután a brit állam központi kézbe vette a repülőgépipar irányítását (a Bristol 198-as végül Concorde-ként valósult meg).
Az ötvenes években a továbbfejlesztett BMW soros hathengeressel számos versenyt nyertek a márka autói, de amikor önállósodott a márka, 1961-ben felhagytak a saját motor fejlesztésével (a Bristol hathengerest használó AC Ace ezt követően váltott Ford V8-asra, majd Shelby Cobraként lett belőle legenda), és Chrysler V8-asokat kezdte el használni. A márka legnagyobb kereskedője, Anthony Crook 1962-ben bérelte ki azt a kensingtoni kereskedést, amely aztán a márka központja lett, miután 1973-ban a tulajdonába került a márka. Utóbbit az indokolta, hogy a korábbi tulajdonos Sir George White még 1969-ben baleset szenvedett egy Bristol 410-essel, és egészségi állapota miatt nem tudott kellő figyelmet fordítani az autógyárra.
A hetvenes évek végére elfogyott a lendület, és gyakorlatilag ugyanazt a furcsa arányokkal rendelkező autót próbálta folyamatosan új típusként eladni a gyár; a hosszú orr indoka, hogy az első sárvédőben helyezték el a pótkereket. 1997-ben jelent meg a tulajdonosok között a Tavistock csoport, amely 2002-ben átvette a céget, ekkor kezdték meg az utolsó típus, a Viper V10-essel szerelt Fighter fejlesztését, azonban a 2006-ban bemutatott típus nem lett siker, csak 9 darabot gyártottak belőle. 2011-ben került csődvédelem alá a cég, amelyből a Frazer-Nash Research mentette meg az alapvetően szervizként és felújítóműhelyként működő márkát, és ugyan 2016-ban megmutatták a Bullet prototípusát, annak sorozatgyártására már nem került sor.
A Frazer-Nash Researchnek nagyratörő tervei voltak, londoni pályázatra Metrocab néven hatótávnövelős elektromos taxit is tervezett, azonban meghiúsult annak sorozatgyártása, és megint csődvédelem alá került a cég. Ez ellen fellebbezett a Bristol, azonban ezt elutasították, így felszámolóbiztost rendeltek ki a céghez, és megkezdték annak bezárását. Nem tudni, mi lesz a sorsa annak az egyedülálló archívumnak, amelyben a tervektől kezdve a hirdetéseken és a sajtóanyagokon át minden dokumentum megtalálható, a Kensingtonban található kereskedést várhatóan más célra hasznosítják majd.
