Krapancsák úr – teljes nevén doktor Krapancsák Tódor úr, Földkerülő, Pegazus és Terepjáró – harmadik esztendejét gurulja, és kilométerórája ebben a pillanatban 46.711 kilométert mutat. A fennálló szabályok értelmében jogunk volna kérvényt adni az Autókerhez, hogy ha sorra kerülünk, vásárolhassunk egy új kocsit. Baráti körünk szerint címeres ökrök vagyunk, hogy ezt nem tettük meg. „Most, amikor még jól eladhatnátok…” – magyarázzák.
Eladni? Őt? Hát eladja az ember a szívét? A jobbkezét? A legjobb barátját? Örömeinek és titkainak tudóját? Eladni valakinek, aki talán még a nevét sem tartaná meg, aki elnevezné Mucinak, vagy Samukának? Holott Krapancsák Tódor úr a doktori akkor szolgálta meg, amikor átment az Alpokon, az Appennineken és a Karsztokon. A Földkerülő címet elnyerte, amikor kilométerórája a 40.000 kilométert elérte, mert mint tudjuk, ennyi az egyenlítő hossza. Igaz, hogy ebből az egyenlítőnyi útból több mint harmincezer kilométer a Budapest-Szeged és a balatoni országúton fogyott el … de ez jelentéktelen részletkérdés.
A Pegazus címre rászolgált, mert Levádiától Delfi-ig a Parnasszus lejtőin futott. Igaz, hogy az alacsonyabb lejtőin, de az a koszorús költő vesse rá az első követ, aki magasabbra feljutott… És végül a Terepjáró nevet sem kapta ingyen! Aki nem hiszi, induljon el Leskovácon a „Nis-Beográd” jelzésű tábla irányába… Mi, sajnos elindultunk. Mi azt hittük, hogy az új autósztrádához vezet az út, láttuk is az autósztrádát, alig ötven-hatvan méternyire tőlünk, velünk párhuzamosan futott. Igaz, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak, de mikor érünk a végtelenbe, amikor ezen a rázós, régi szekérúton félóránként tettünk meg egy kilométert… Mentünk és mentünk, mellettünk az autósztrádán fürge Zastavák és elegáns Mercedesek futottak, és sehol egy feljáró… Végül igenis találtunk egy hidat. Nagyon keskeny híd volt, egyetlen magas ívből állt, keservesen felkapaszkodtunk rá, és amikor rajta voltunk, akkor szembe jött egy ökrösszekér és vissza kellett farolni. És amikor újból nekifutottunk, nem törődve az ökrösgazda kétségbeesett figyelmeztetésével, hogy ne, ne tegyük … – akkor láttuk, hogy az út a semmibe visz. Illetve egy mezőre, az autósztráda tulsó partján… Ekkor egy hirtelen elhatározással … gyengébb idegzetűek hunyják be a szemüket, hogy ne lássák, hogy dőlt féloldalra Krapancsák úr, hogy zihált a motorja, hogy nyomódott össze a kerék, hogy billegett a csomagtartó … egy, kettő … háá … á … árom… És már kiérdemeltük a Terepjáró nevet…
Krapancsák lelke.
És tudná-e az új tulajdonos, hogy Krapancsák úrral hogyan kell beszélni? Dicsérni nem szabad: elbizakodik. Szidni nem szabad: önérzetes. Meg kell veregetni a karosszériáját és azt mondani: „Krapika, autóld meg magad.” (Azt mégse lehet, hogy embereled meg magad!!) És a legnagyobb záporban azt kell mondani: „Nem esik az eső, csak öntöznek.” Ugyanis Krapancsák úrnak lelke van. Érdekes, érzékeny, nehezen kiismerhető. De mi kiismertük. Krapancsák úrnak szép időben soha semmi baja sincs. Üdén és vidáman száguld, 65 kilométeres sebességgel. De ha egy felhőt lát, azonnal kitalál valamit. Beköp egy gyertyát, kiráz egy kábelt. Tavaly Újvidéken két percig esett az eső. Ezalatt a két perc alatt Krapancsák úr a dinamót szorító pántról ledobott egy anyacsavart. Viterbónál viszont kitoltunk vele. Zuhogott az eső. Krapancsák úr, hogy megállhasson, gyorsan beköpött egy gyertyát, kihagyott a hármas henger. „Krapancsák – mondtam feddőn, – te hülye vagy. Ez nem eső. Locsolnak.” Krapancsák úr nagyot prüszkölt, az olajcsepp egy pillanat alatt kiégett, és vidáman futottunk tovább…
Önérzetes lelkéhez tartozik, hogy nem szereti, ha szállítják. Tavaly télen a Szent Gotthárd hágón vonatra tettük. Már rajta álltunk a rámpán, negyven másik autó között beékelve, indították a sort, amikor Krapancsák úr motorja leállt. Rémes pillanat. Se előre, se hátra. Ilyen szégyen!!! Férjem, úgyis, mint Krapancsák úr benzin-adó gazdája rémülten kotorászott kocsink hasában. Körülbelül annyi eséllyel akarta eltalálni a hiba okát, mint a lottón az ötöst… Kábelt kihúzott, kábelt bedugott, egyet-egyet barátságosan döfött, sőt rúgott is kedvencünkön. Izgalmunkban már veríték csurgott rólunk. Már az előttünk levő kocsi is felment a komp-vonatra, már… És ebben a pillanatban beindult a motor. Mitől? Miért? Rejtély, mint Krapancsák lelke.
És az idén nyáron, Brindisiben, megint csak szállításra várva, a komphajó előtt, megint csak száz kocsi közé beágyazva Krapancsák fellázadt. Leállított motorja tovább dohogott. A dinamó járt. Persze: leszakadt az ékszíj. Tizennégyezer kilométert mentünk azzal az ékszíjjal, hegyen, völgyön, télen, nyáron. Mindig kitartott. Csak pont most, azon a húsz méteren nem bírta…
Nem, Krapancsák nem eladó!!!
Más csak azt látná, hogy az oldalán van egy karmolás. Igen, kérem, de milyen karmolás az! Az a sorrentói emlék! Mert Sorrentóban, a tengerparton beálltunk a fák közé. És a lökhárítóján az a kis horpadás, az a legislegelső balatoni utunk volt, nekifaroltunk egy kilométerkőnek Badacsonyban! És a bal oldali reflektor fölött az a bicskával bevésett illetlen szó … azt a házunkban lakó angyali szőke kisfiú követte el…
És az a 46 711 kilométer! Abban benne volt Kaskantyu és Veszprém, Eger és Róma, benne volt az, hogy a barátunkat vártuk vele a vonatnál, és hogy szüleinket felvittük vasárnap a Szabadság-hegyre… És benne van tizenötévi házasságunk „Autó” című betétkönyvének minden fillérje, és az, hogy hányszor mostuk fürdőruhára vetkőzve, és hányszor pumpáltam fel a kerekét, ha két tizeddel kevesebbet mértünk benne… És benne van a szomszédság minden gyereke, akiket körbe-körbe szoktunk kocsikáztatni a háztömb körül, és benne vannak a terveink is…
Krapancsák úr nem eladó.
Kicsit úgy vagyunk vele, mint a szülők kedves gyerekükkel. Elnézzük neki, ha egy szeleprugóját eltöri, vagy túl hamar bepiszkolja olajszűrő-betétjét. „A legszebb kocsi” – mondjuk kis elfogultsággal, amikor a Vörösmarty téri parkolóban beállítjuk az Opelek, elegáns Wartburgok, Peugeot-k, Mercedesek és Škodák közé. „Mindig ilyet akartunk” – teszi hozzá a férjem. „Ilyen szép színűt…” És én bólogatok és nem emlékeztetem arra a harmatos reggelre, amikor lélekszakadva kirohantunk a csepeli Autókerhez színt választani… „Onnan tessék kiválasztani” – mutattak egy nagy térre. Milyen színek vannak?” – kérdeztük izgatottan. „Az” – hangzott a tömör válasz. És ott állt hatvan darab egyforma kék Moszkvics. Abból választottuk ki Krapancsák urat. A legszebb, a legjobb, a legkedvesebb autót.
Fehér Klára
Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért
