Wilhelm Maybach 1895-ben szabadalmaztatta a csöves hűtőt, ami jelentősen javította a járművek üzembiztosságát, elsőként az 1897-ben piacra dobott Daimler Phoenix-nél alkalmazták ezt a műszaki megoldást, és ennek volt teherszállító változata is. Az ülések alá építették be az 1527 köbcentis 2 hengeres motort, aminek 5,6 lóereje 16 km/órás csúcssebességre tette képessé az 500 kg teherbírású járművet. Az erőt 2 lánc továbbította a hátsó kerekek felé – ezzel a konstrukció alapvetően eltért a DMG nagy méretű teherautóitól, amelyek kardántengelyt használtak.

Gyorsan fejlesztették a transzportert, a gyári gyűjteményben lévő 1899-ben gyártott modellnél már az orrban van a motor. A prospektusok szerint 1900-ban már 800-3200 kg közötti teherbírású haszonjárműveket kínált a Daimler, a vevők 4 vagy 8 lóerős 2 hengeres, illetve 6 vagy 12 lóerős 4 hengeres motor közül választhattak. A gyár 350-400 márkát kért a gumiborítású fakerekekért, de az 1200 kg feletti terhelhetőségénél nem ajánlotta ezek használatát.