Válaszolna, Mr. Hunt?

Már-már úgy tűnt, hogy hiába várakoznak a varsói Intercontinental különtermében a lengyel sajtó, rádió és tévé munkatársai, hogy a beígért kérdezz-felelek fogadáson szembekerüljenek a világbajnok James Hunttal. A római hosszú ujjúak ugyanis nemcsak a bőröndjeit emelték ki a Vauxhalljából, hanem az útlevelét is. Az érdekesnek ígérkező találkozó rendezője, Mark Dürst, a Philip Morris cég embere eljárt a varsói külügyminisztériumban, ahol megértően eltekintettek a formaságoktól. Így is egyórás késéssel kezdődött a beígért beszélgetés. A termet bevilágosították a híradósok, és megnyíltak a kérdésfolyam zsilipjei. Amikor a harmadik kérdésemet feltettem, valósággal kitört a botrány. A mintegy félszáz lengyel kolléga méltánytalannak tartotta a további kíváncsiságomat, ők is felkészültek a kérdéseikkel. (Noha beláttam igazukat, mégis bosszankodtam, hogy hiába zötykölődtem 30 órát a fűtetlen hálókocsiban.)

Mark Dürstnek, az AM barátjának jóvoltából részt vehettem azon az ünnepi vacsorán, amelyen a Philip Morris elnöke és vezérkara, a lengyel autóklub díszelnöke és a lengyel társadalmi és művészeti élet számos tagja megjelent. Mark Dürst megígérte, hogy a lakoma után beszélgethetek a világbajnokkal. A fiatalokat bizonyára érdekli, hogy miként öltözködött ez 29 éves, nyurga angol sportember. A délutáni beszélgetésre egyenesen a repülőtérről érkezett, a farmerdzseki alatt világos garbót viselt, s felette a képekről jól ismert piros-fehér „cégjelzéses” bélelt anorákja volt. Este pedig a szürke flanellnadrágot fehér garbot és barna bársonyzakó egészítette ki.

James Hunt igen barátságosan felelgetett kérdéseimre:
– Melyik motort tartja jobbnak, a Ferrarit vagy a Fordot?
– Egy hajszállal a Ferrarit – felelte rövidke szünet után.
– Nem lenne okosabb, ha a FIA kisebb és gyengébb motorokat írna elő a Forma-1 kocsikba?
– Nem is tudom. Az biztos, hogy ezzel csökkentenék a veszélyt, de bizonyára elvesztené tömegét az autósport. Most visszaadhatnám a kérdést Önnek: mit választana az újságíró?
– Mi a véleménye az életveszélyesnek tartott Nürburgring pályáról?
– Valóban nagyon veszélyes, és az is lehet, hogy nem is fogunk azon a körön indulni, habár én nagyon szeretem azt a pályát.
– Mivel szeretne foglalkozni az autósport befejezése után?
– Úgy gondolom, fenntartom továbbra is kapcsolatomat az autóiparral.
– Fél-e, és ha igen, kitől, vagy mitől?
– Igen, félek. Elsősorban azoktól, akik verseny közben kockáztatnak, aztán önmagamtól, ha elvesztem magam felett az ellenőrzést.
– Milyen a kapcsolata a versenyszerelőkkel?
– Nagyon jó. Tudja, amikor a Heskethnél voltam, baráti volt a kapcsolatom, de amikor átkerültem a McLarenékhez, féltem, hogy elvesztem ezt a barátságot, de néhány hét után megtaláltuk egymást.
– Szeretne saját versenyistállót?
– Nem, nincsen nekem ehhez időm.
– Kit tart a legnehezebb ellenfelének?
– Ne akarja, hogy neveket mondjak. De vannak néhányan.
– Mi a kiegészítő sportja?
– A golf és a tenisz.
– Sport vagy üzlet önnek az autóverseny?
– Persze, a pénz számít, de előtérben a sport áll. De őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy én lennék-e a világbajnok, ha a Philip Morris cég nem költött volna oly sok pénzt a McLaren kocsira.
(Meg kell jegyeznem, hogy a tévébeszélgetés alkalmával Hunt ezer dollárt ajánlott fel a varsói árvaház javára.)
– Igaz, hogy a motorkerékpár-világbajnok, Barry Sheene márkatársa lesz?
– Annyi igaz, hogy Barry nagyon jó barátom, a többiről nem tudok, persze minden lehetséges.
– Kit tart a világ legnagyobb autóversenyzőjének?
– Jim Clarkot – vágta rá azonnal.
– Mi szeretne lenni, ha nem lenne autóversenyző?
– Újságíró – felelte nevetve, majd komolyra fordítva a szót: – Golftréner.
– Kérem, fogadja el a James Huntért szurkoló magyar sportbarátok üdvözletét.
– Köszönöm szépen, én is üdvözlöm őket és lapjuk olvasóit.
– Adná ezt írásban is?
– Szívesen.
És elébe tettem a délutáni sajtófogadáson kapott mappát.