Túl sok fémet persze nem pazaroltak rá, az NDK-s elvtársaknak tökéletesen megfelelt a kor e célra kifejlesztett szovjet műanyagremeke, a valóban ragasztott Duroplaszt. Az éppen gyártása kezdetén fellőtt első szovjet műholdtól (Szputnyik = Trabant = útitárs) nevét kölcsönző Trabik népszerűsége törékenységük ellenére töretlenül ívelt a csillagokba – jómagam is többet birtokoltam, egyik totálkárosra is törött…, tanúsíthatom, nem a karosszéria merevségén múlott a bent ülők túlélése.

Kényelmetlensége, vagy az akrobatikus bejutás a hátsó ülésre akkortájt problémaként fel sem merült, a baráti tábort derekasan körbekocsikáztuk vele. A könnyű műanyag kasztni is új értelmet nyert, amikor kilométereket tologattuk a benzinkútra, akár egyedül is, mert műszer híján persze, hogy kifogyott belőle a benzin; már csak az idősebbek tudják, mi az, a 86-os Arol 2T keverék.

A 22 lóerős kétütemű bűzbombákra ezzel együtt is sóvárogva vártunk éveket, hogy a – galád cinizmussal éppen az istenek hírnökéről elnevezett – Merkur végre értesítsen, mikor (és milyen színű!) autóért utazhatunk Pestre. A használtpiacokon persze, hogy nem porosodtak sokáig bármilyen állapotú példányai.
Akit pedig a nosztalgia ma vásárlásra sarkallna, a ’70-es évekbeli 28 ezernél mélyebben nyúlhat a zsebébe: egy restaurált P50-es díszpéldányért két és fél milliót is szemrebbenés nélkül elkérnek.