Tor(z)túra. Hegyeshalmi riport a bevásárlóturizmus csúcsán

A sokat emlegetett Jenci nézhetett úgy a moziban, mint én Hegyeshalomban. Tudtam persze én is a bevásárlóturizmusról, ám látni valamit mégiscsak más, mint hallani róla. Bár az igazi „élményben” nem volt részünk – a több kilométeres sorállásból, araszolásból kimaradtunk – , mégis emlékezetes volt a délutánunk.

Hasonlót Bulgária és Jugoszlávia útjain láttam eddig, nevezetesen a hazatérő vendégmunkások (főleg törökök) vonulását – dobozokba, ormótlan batyukba gyömöszölt szajrék, tömegével a kocsin, kocsiban, utánfutón. Hogy lepipáltuk őket, ahhoz semmi kétség nem férhet. És ahhoz sem, hogy felülmúltuk minden illetékes – és nem illetékes – várakozását, a legmerészebb jóslatokat, amelyek a világútlevél bevezetésének hírére születtek. Ha azt írom, hogy Hegyeshalom forgalma nagy, azzal nem mondok semmit. Ennyit mindenki tud. Ám ha a mellékelt táblázatot szemügyre veszi a kedves olvasó, kommentár nélkül is beszédes információhoz juthat.

A határátkelőnek ez a része igazán nem öreg, mindössze hatéves, de ha tavaly adták volna át, akkor sem állhatná az egynapos turisták rohamát. Tizenhét kapun mehetnek kifelé és ugyanennyin jöhetnek befelé az utasok. Még szerencse, hogy a csúcsidő a két oldalon többnyire nem esik egybe. Mi 4 óra körül érkeztünk, ekkor még igazán békés állapotok uralkodtak. Ezt az időszakot kihasználva ültünk le beszélgetni Bukovics Benjámin őrnaggyal, a hegyeshalmi vámhivatal parancsnokával.
– Határátkelőnk történetéből hadd említsek néhány nevezetesebb dátumot – kezdi a parancsnok. – 1982. április 6-án vehettük birtokba a kinőtt, régi átkelő helyett ezt a lényegesen nagyobb átbocsátóképességű újat. Azóta a régi a teherforgalmat szolgálta csak, egészen júliusig. Ettől kezdve a magyar buszokat is ide várjuk, a külföldiek változatlanul az új határátkelőt használják. Július 25-től külön forgalmi sávokon, az úgynevezett zöld folyósokon fogadjuk a vámmentes keretet meg nem haladó árukkal hazatérőket, és külön sávokon – a piros folyosókon – a nagyobb értékű áruk vámkezelését kérőket.

– Az a hír terjedt el, hogy hamarosan megszüntetik a zöld folyosót, merthogy egyszerűen megbukott – mondom a parancsnoknak.
– Erről szó nincs – cáfolja a hírt Bukovics őrnagy. – Miért kényszerítsük várakozásra azokat, akiknek nincs elvámolnivalójuk? A zöld folyosó marad.
– Még akkor is, ha itt megúszhatja az ember a vámot? Azt mondják, a zöld kapuknál sokszor lassabban halad a sor, miután a többség ezeken érkezik.
– Ez sincs így – feleli a parancsnok. – Tíz hazatérő közül kilenc a piros folyosót választja, hiszen szüksége van a vámcédulára. Enélkül nem tudja eladni senki, amit hozott. Márpedig szép számmal vannak olyanok, akik épp ezért utaznak külföldre. Ma már nem jellemző, hogy eldugdossanak ezt-azt. Csak akkor fordul elő, ritkán, ha saját használatra hoznak vásárfiát, esetleg feketén akarnak túladni rajta. Majdnem mindenki kéri a vámkezelést. Hiszen így bárki igazolni tudja, hogyan került a tulajdonába valami, még ha annak értéke az engedélyezett vámmentes határt nem is éri el. Egyébként a zöld folyosón is tartunk vámvizsgálatot, csak ott szúrópróbaszerűen. A vámellenőrzési rendszer átszervezését az élet sürgette, és ezzel a határátlépés meggyorsítását szolgáljuk.

Hogy a határátlépés mennyire gyors, az bizony több mindentől függ. Öt óra körül mentünk ki szétnézni, akkor már nyoma sem volt az egy órával korábbi békeidőnek. Pedig a csúcstól még igencsak távol voltunk. A parancsnokkal együtt megkíséreltük sorra látogatni a kapukat, de ez az egyszerű vállalkozásunk kudarcba fulladt. Az eső miatt a kevés, tetővel fedett rész alá igyekeztek húzódni a különféle nyomtatványokkal kószáló, tanácstalan emberek. Majd mindegyiknek volt valami „vámos úr, egy pillanat…” kezdetű kérdése. „Én most hova álljak, csak egy videót hoztunk”, „Nekem is ki kell töltenem ezt a papírt?” „Ha az egész család itt van, akkor is kell vámot fizetnem a számítógép után?” Nem sorolom tovább, felesleges. A vámosok igyekeznek állni a rohamot, ami az idő előrehaladtával, a forgalom növekedésével egyre nehezebb. Kifelé minden szükséges nyomtatvány – a vámáru-nyilatkozat, a devizaérték-nyilatkozat és az igazán érhetően fogalmazó vámtájékoztató – kupacokban áll a pultokon. Csak el kellene venni és aztán figyelmesen elolvasni. Pontosan kiderül belőlük minden teendő.

– A magyarok nem olvasnak, százszor inkább kérdeznek – kesereg Bukovics őrnagy, miután valahogy sikerül kiszabadulnia a kérdezősködők gyűrűjéből. – Száz utasból 95 úgy érkezik vissza, hogy fogalma sincs, mit kell tennie. Nézzen körül! Itt töltögetik a nyomtatványokat, feltartva a mögöttük levőket, akik ugyancsak akkor kezdenek hozzá a papírok kitöltéséhez, a gyári számok keresgéléséhez, amikor sorra kerülnek. Ahogy beáznak Bécsben az üzletek, startolnak haza az emberek. Összefüggő kocsisor érkezik a határra. A várakozási idő egyre több, de még ez is kevés ahhoz, hogy felkészüljenek a vámkezelésre.

Ami azt illeti, ugyancsak van mit felsorolni a vámáru-nyilatkozatokon. Ahogy megemelték itthon a színes tévék, hűtőpultok árát, egyből megindult a magánimportjuk. Az egyik Ladában négy felnőtt és egy gyerek szorong, kisebb-nagyobb csomagok társaságában. A kocsi tetejére két színes tévét és két Hi-Fi-tornyot kötöztek. Egy viseletes Polski 126-os tetején akkora hűtőpultot utaztatnak, hogy elöl-hátul túllóg a kasztnin. Hogyhogy elbírja az apró jármű ezt a nagy terhet és nem borul fel?! Igaz, nehezékként négyen ülnek a kiskocsiban. Hiába, minden helyet ki kell használni, a család pénzét jobb együtt elkölteni. Riadtan pislogó öregek kucorognak félénken a kocsikban, mit sem értenek az egészből. Fáradtak és ijedtek a sokadalomtól. Van, aki felkészültebben megy a nagy túrára – utánfutóval vontatja haza az értékes vásárfiát. Amennyire meg tudom ítélni, gyenge minőségű, olcsó bóvlit nemigen hoz senki. A felső értékhatárt ennek ellenére kevesen lépik túl.
– Ennek igazán egyszer a magyarázata – világosít fel a parancsnok -, a bécsi kereskedők olyan „egységcsomagokat” készítenek, amelyek nem haladják meg az értékhatárt. Egy-egy drága készüléket több részletben és többen hoznak be az országba.

Közben a kocsik vég nélkül érkeznek, a vezetők egymás sarkában járnak, mint a lovak a tattersallban. Hatalmas, színes és több nyelvű táblák tájékoztatják az érkezőket, kinek, melyik folyosó használatát ajánlják. Alig van valaki, aki ezeket észre- vagy figyelembe veszi. Összevissza sorolnak be, egyik folyosóról vándorolnak a másikra az emberek, a vámosok terelgetik őket a megfelelő kapukhoz.
– Sajnos, az utazási kultúránk még nem akkora, mint az utazási lehetőségünk – mondják a vámosok és a határőrök is. Ami azt illeti, nagyon úgy fest, hogy igazuk van. A többség az első útján elkölteni minden pénzét, így hát egyhamar nemigen fordul meg újból a határon. De vannak törzsvendégek, rutinos ki s be sétálók. Ők aztán mindent elkövetnek a magánimport tartós virágoztatásáért. Vajon mit szólnak mindehhez a hivatásos kereskedőink, valamiféle következtetés eszükbe jut-e? (Ez persze felesleges kérdés, a hazai üzletek áruválasztékából és áraiból kiderül a felelet.)

Lassan beesteledik. A határon túlról világító lámpafüzér jelzi az egymás mögött várakozó autók végeláthatatlan sorát. Fábián Károly főhadnaggyal, a parancsnok helyettesével átautózunk a száz-kétszáz méterrel arrébb lévő régi átkelőhelyre. Itt sokkal rendezettebb a kép. Látszik, hogy a kamionosok, a buszsofőrök, az idegenvezetők profik. Nincs tétova helykeresgélés, és nincsenek csálén, rossz helyen veszteglő, egymást akadályozó járművek. A csoportokkal lényegesen kevesebbet kell a határon foglalkozni, a kísérők időben felkészítik az utasokat a teendőkre. Egymás után futnak be az autóbuszok, így hát várakozni itt is kell. Vannak, akik a büfében mulatják az időt és költik a forintot. Az utóbbi igazán könnyen megy – az árak megközelítőleg sem olyan szerények, mint maga a helyiség. Bár arra inkább a sivár jelző illik jobban. A pultnál várunk a sorunkra, egy kamionsofőr mellett. A fiatal, jóvágású férfi nem bírja sokáig magába fojtani a véleményét a Bécset támadó magyar „turista”-hadról.
– Elképesztő, mit művelnek némelyek. Lassan már meg sem merek szólalni magyarul, kinéznek minket az osztrákok. Amerre csak elvonulnak hazánk fiai, szemetes az út széle. Mindent – üveget, papírt, ételmaradékot, dobozokat – kidobálnak a kocsikból. És ahogy egy-egy autós közlekedik, az ugyancsak ellenszenvet vált ki. Az sem kutya, hogy milyen autókkal mernek útra kelni. Persze, sokan nagyon ráfizetnek, de hát ezt itthon nem akarják elhinni.

Pedig jobban tennék, ha elhinnék. Fábián főhadnagy is óva int mindenkit attól, hogy rossz állapotú kocsival menjen világot látni – még ha az út Bécsnél nem is vezet tovább.
– Egyáltalán nem ritkaság, hogy az osztrákok visszaküldik a határról a lerobbant állapotú kocsikat. Sokba kerül a kopott gumi vagy más hiányosság, ha kint szemet szúr a rendőröknek. Lehetőleg ne induljanak el sérült, balesetes kocsival. De ha mégis, akkor számítsanak rá, hogy a határőröknek be kell mutatni a rendőrség balesetről kiállított jegyzőkönyvét. Ha külföldön éri valami az autót, akkor hazafelé van szükség a jegyzőkönyvre.
Már fél 9 felé jár az idő, de a forgalom cseppet sem hagy alább.
– Ez így lesz éjjel 1-2 óráig – jósolja tapasztalataik alapján a parancsnokhelyettes. – Hajnali 3-4 körül kezdenek ideérni a magyar kiutazók, a reggeli csúcsidőszak 6-9 óra között van. A külföldiek 10 óra táján kezdenek nagyobb számban érkezni befelé. A déli órák viszonylag csendesek. A kora délután a külföldi hazatérők ideje. Szóval unatkozni még véletlenül sem tudunk. Ha átnézünk a túloldalra, látjuk, milyen sok a hazatérő ma is. Van, hogy 10 kilométer hosszan áll a gépkocsioszlop a határ előtt. Mindennaposak a 4-5 kilométeres sorok, de nem ritkák a 15 kilométeresek sem. Augusztus 20-án Brucknál volt a kocsisor vége.

Egyébként a magyar kocsikat csak a települések határán túl engedik várakozni az osztrák rendőrök. Másképp ugyanis nem tudják megvédeni a helységeiket a magyaroknak „köszönhető” elszemetesedéstől. Azért a világútlevél – lássuk be – nem akármi. Micsoda lehetőségeket nyit meg előttünk! Sajnos, sokunknak csak arra, hogy „jó hírünket” keltse a világban…