Kiss Lászlót ezermesterként ismerik Kőteleken – sok más mellett nevéhez és két munkáskezéhez fűződik a 100 éves tűzoltószekér közelmúltban történt felújítása is. Ő és felesége, Ágnes asszony, illetve egész családjuk egyaránt szorgos, dolgos lelkek, akik velük született tulajdonságukként szeretik a szépet és a rendet. És őrizgetik a régmúlt idők értékes hagyatékait. Ottjártunkkor takaros, gondozott portán fogadtak bennünket. A saját erőből felhúzott kocsiszínek alatt mezőgazdasági erőgépekre szerelhető asztalok, motoros kaszák, darálók, egyéb kuriózumok jelzik gazdájuk keze ügyességét. Az egyik garázsból a fal mellé állított, műremekbe szabott szürke Simson Schwalbe mellől kicurikkol egy kifogástalan, eredeti állapotban megkímélt, csillogóan tiszta, gyári világoskék Škoda S100-as személygépkocsi.
Bólogatós kutya nincs a kalaptartóján, csupán egyetlen „idegen test” a hamisítatlan kocsiban, az a bécsi Mariahilfer Straße-ról a ’80-as években behozott autórádió és annak kétszekrényes hangszórója. A szokásos AC-pumpás szívatással beindított mlada boleslávi farmotoros eleinte egyhangúan bőg, ám rövid időn belül alább lassul az ütemes brummogása, és úgy ketyeg, mint a svájci Doxa.
– Ha van türelme, meg is számolhatja, mennyit üt egy perc alatt – hallgattatja meg legelébb a rozsda-, karcolás- és horpadásmentes „kicsi kocsi” egyik értékes jellegzetességét László. Aztán egyre-másra kerülnek elő a csehszlovák gyártmányú – a járgány túlélte gyártó országa kettészakadását is – kicsikéből a több mint négy évtizede meghagyott eredeti, a vásárláskor hozzáadott értékek: karosszériafesték a saját dobozában, izzókészlet, egyéb tartozékok, pótalkatrészek, illetve a legfontosabbak, a Škoda szervizkönyve és papírjai.
– Párommal a makói mezőgazdasági szakiskolában ismerkedtünk meg 1973-ban – meséli a Škodájukhoz fűződő első élményének előzményét Ágnes. – Hódmezővásárhelyi vagyok, s szüleim a makói szakiskolában taníttattak tovább. A férjemet pedig Makóra helyezték ki inaskodni. Már jó ideje együtt jártunk, általában vonaton utazgattunk ide-oda, mikoris ’76-ban eljött értem egy kocsival. Azt mondja nekem, hogy kölcsönben van, így gyorsabban megérkezett hozzám. Aztán, amikor megtudtam, hogy ez a saját autója, úgy összevesztünk azon, hogy becsapott, hogy csak na! De hát szerettem, ezért megbocsátottam neki, meg a kocsi is a kedvemre volt, meg az is, hogy azzal jött elém – nosztalgiázik is kicsit Ágnes.
– Nekünk ez a Škoda azóta is az az autó, amellyel mi mindenhová járunk – mutatja a szépséget László felesége, ami után nyomban adódik is a kérdés: „De hogyan kímélték meg, hogyan maradhatott eredeti állapotában az elmúlt 40 év alatt?”
– Ismerni kell a kor autóvásárlási szokását – veszi át a szót Ágnes férje. – Én a szüleim mellett már saját kereső voltam a ’70-es évek közepétől, s fiatalemberként lehetőségem adódott, hogy egy szocialista gyártmányú kocsira előlegként befizessek, hiszen nem volt más az állami kínálatban. Az akkor slágernek számító Zsigulira, Wartburgra és Trabantra előfinanszírozva is öt évet kellett várni. És akkor megláttam egy hirdetést: „Akar Ön 5 liter benzinnel kocsikázni?”
– A képen meg ott virított a Škoda 100-as, ráadásul az ígéretek szerint fél éven belül átvehető. No, több sem kellett, besiettem a kőteleki takarékszövetkezetbe, és 1975. október 29-én 36 ezer forint előleggel befizettem egy 74 ezer 870 forint értékű S100-asra. Három színt kellett megadnom, amiből majd valamelyik lesz az új autóm színe. Én a piros, a fehér és a zöld színeket választottam.
– A 20. születésnapom után 4 nappal, 1976. február 17-én pedig ott álltam Budapesten, a Merkur II. számú telephelyén, és a kötelező papírmunkák és kifizetések után átvehettem a világoskék színű autómat. Azt mondták ugyanis, hogy ma ilyen színben tudnak csak kiszolgálni, „Jó lesz?”. Abban a korban nem volt hasznos ellenkezni, így mi mást is mondhattam volna, „Jó!”, aztán már vihettem is a kocsit.
– Úgy vigyáztam rá, mint egy kisgyermekre. Ágnessel ’77-ben házasodtunk össze, azóta vele együtt gondozzuk, ápoljuk, simogatjuk. Esőben, hóban, sárban fedél alatt hagytuk, és csak hosszabb utakra vettük elő – mesél László, aztán elővesz egy tenyérnyi naplót.
– Ebben napra pontosan minden, a Škodára vonatkozó adat benne van. Mennyi kilométert tettünk meg vele, hány litert és mennyiért tankoltunk – mutatja, amiből az is kiderül, s a kilométer-számláló állásán is beigazolódott, hogy a 40 év alatt mindössze 130 ezer km van az autó kerekeiben.
Apropó kerekek: a felni ugyan még eredeti, de a gumikat természetesen cserélni kellett már. Anno cseh Barum abroncsokkal árulták a Škodát, melyek Kissék tulajdonát képezik még ma is: kopott futófelülettel a pótkerék gumijával együtt mind az öten ott sorakoznak az autó mellett a garázs egy szegletében.
És hogy miként „aranyos” ez a kocsi gazdáiknak másképpen is?
Nos, 2007-et írtunk, mikor is Kissék felfigyeltek egy Szolnokon megrendezett veteránautós rendezvényre. Úgy gondolták, remek program, megnézik, milyen édes- és mostohatestvérei vannak még életben az ő Škodájuknak. Megérkezve a helyszínre, leparkolták az autójukat a kinti parkolóba, szerényen meghúzódva nyugati márkák új típusú, új generációs négykerekűi mellé.
– Egyszer csak odalépett hozzánk egy férfi, mint később kiderült, Horváth Krisztián, a Škodaklub elnöke. Kéri a nevezőlapot, mire mi mondjuk neki, hogy csak nézelődni jöttünk. Ő meg nézi, körbesétálja, újra csak nézi a kocsit, aztán mondja, ezzel az autóval nem is kellene nevezni, mert anélkül is elviszi a Škoda S100-asok között a kategóriagyőztes címet. Hozzáteszi, ennyire megkímélt, mindenben eredeti típussal az országban nem találkozni.
– Végül a szándékunk ellenére is a nap végén ezzel a díjjal utaztunk haza. Pedig nem tettünk mást, csak vigyáztunk rá – szögezi le László.
És mit gondolnak, mennyit ér ma ez a ráncfelvarrás nélkül is csodásan fiatalos autómatuzsálem? – adódik újabb és újabb kérdés a témában.
– Nem eladó! Nem és nem! – válaszol ezúttal a családi kasszát is kezelő Ágnes asszony.
– Mindig ezt válaszoljuk, ha nekünk szegezik ezt a kérdést. Mivel közlekedünk majd, ha eladjuk a kicsit? Ám volt egy eset, ami nagyon megdöbbentett bennünket. Egy jól szituált ember gyakorta megkeresett minket, s bár rendre visszakoztunk, ő is hajthatatlan volt a saját ügyében.
– „De ha eladnák, akkor mégis, mennyiért?” – kérdi, mire hosszas gondolkodás után halkan így feleltem: öt, talán tíz… Mire jön egy újabb kérdés, amire ha bármit is válaszolunk, biztos üzletet kötöttünk volna: „…millió forintban vagy euróban?” – beszél arról László felesége, hogy egyesek részéről milyen nagy értéke van a piacon a régi autóknak.
Azt mondja, akkor döntötték el, hogy ennek a Škodának mindössze „két” tulajdonosa lesz: az első és az utolsó is László!
Rendszámtábla: csere vagy sem?
Kissék mostanság azon töprengenek, hogy OT-s (old timer) rendszámra cserélik le a jelenlegit. Negyven évvel ezelőtt ZC 36-35 volt a „jegyzékszáma”, ami mára hatjegyűvé változott. Az OT-s rendszám tulajdonképpen megkülönböztetés. A 30 évnél idősebb, kötelező eredetiségű és műszaki paramétereknek megfelelő autókat muzeális jellegű kategóriába sorolják ezzel. Lászlóék attól tartanak azonban, hogy ezzel mások felé hivalkodnának. Pedig nem így van! Csupán régi kis kedvencük fenntartását szeretnék ezáltal olcsóbbá tenni. Hiszen ma is ezzel járnak mindenhová…
Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!
