A tűzálló ruhát ránézésre vastagabbnak, melegebbek gondoltam. Amit magamra húzhattam, csinos volt, könnyű és mellesleg kényelmes is – szinte sajnáltam visszaadni. A tűzálló maszk már nem tetszett ennyire, a szemem előtt lengedező kósza szálak felettébb idegesítettek. Az igazi „élmény” a bukósisak volt, amit jobb elfelejteni. Igaz, más fejfedőt sem sikerült eddig megszeretnem, de ezt egyenesen utáltam. Kalodába zárta a fejemet, úgy ült a nyakamon, mint i betűn túlméretezett pont. Ha nem segítenek levenni, más most is abban szaladgálnék szabadító után. Ehhez képest a kesztyű szokatlan semmiség volt csupán.
A kocsiban saját bőrömön tapasztalhattam: az ülést a célszerűség és nem a kényelem szempontjai szerint alakították ki. Amikor hozzám igazítva bekapcsolták a biztonsági övet, egy sóhajtásra sem maradt elég helyem. Épp csak annyi mozgást engedélyezett, hogy a kormányt és a pedálokat kezelhessem. A motor hangját – hála kedvenc bukósisakomnak – nem hallottam rendesen. Minek az, hisz elég a fordulatszámmérőt figyelni – mondták a körülöttem segédkezők. Kilométeróra persze sehol.
Aztán megadták az engedélyt, és negyedmagammal a pályára hajtottam. Ám hogy ott mit mutattak a műszerek, fogalmam sincs – csak az egymás követő kanyarokra tudtam koncentrálni. Pontosabban arra, hogy el ne szaladjanak velem a lovak, hogy csúszkálás és bukfenc nélkül vegyem az akadályokat. Nos, ez sikerült, pályacsúcsot javítanom viszont nem. Töredelmesen bevallom: csak negatív értelemben ostromolhattam volna a csúcsokat. Mint bárki más, aki civilként merészkedik profik közé a pályára. Mert a többiek, a svéd Lady Racing Club tagjai nyugodtan nevezhetők profiknak. Akiket – mi tagadás – hallomásból unatkozó háziasszonyoknak gondoltam, ám személyesen igazi sportembereknek ismertem meg. Olyanoknak, akik „mindenre elszántság” nélkül, de igen kemény csatákat vívnak egymással a pályagyorsasági autóversenyeken. Így volt ez a knustorpi svéd bajnoki futamon is, amelyen meghívásuknak köszönhetően én is részt vehettem. Hírhozóként jártam náluk, hiszen néhány nap múlva, a Forma-1 futam kereteiben ők is a Hungaroring vendégei lesznek. Bemutatóversenyt tartanak, amelyet minden bizonnyal kedvére valónak talál majd a mi közönségünk is.
A Lady Racing Club egyedüli Európában a maga nemében. Ahogy a neve is mutatja: csak nők lehetnek a tagjai. Most huszonkilencen vannak, tíz évvel ezelőtt tizenkilenc svéd és két finn lány alapította. A mai gárdában is van két külföldi: ők norvégok, akik svéd licenccel versenyeznek. Kezdetben Mini Morrisokat hajtottak mind, most Lancia Abarth kocsikat. Ezek a nőknek teremtett autók első látásra kicsinek tűnnek, de hangjukat hallva, gyorsaságukat látva, azonnal versenygépszámba kell venni őket.
Egyforma kocsik, egyforma esélyek – mondják -, ám ahol csak lehet, a tuning mesterei ez ellen mindent megtesznek. A motor 1049 kcm-es, lóerőinek számát az eredeti 70-ről 90-93-ra növelik. A kocsik végsebessége 180-190 km/óra között mozog. (A gépekre vonatkozó műszaki előírások nagyjából ugyanazok, mint az A csoportban.) Bár a nők nem túl lelkesek, ha a korukat emlegetik, most mégis ezt tesszük. A legidősebb köztük, aki már az alapítás évében is tagja volt a klubnak, 47 éves és Ulla-Britt Vighnek hívják, a legfiatalabb csak 21, ő Anneli Vigh, azaz Ulla-Britt nagyobbik lánya. A kisebbik, a 18 éves Liselotte is ott sündörög már a depóban – a pályára egyelőre nem engedik, ahhoz fiatal még. Lám, a magyarok – mint Vígh István, a családfő, a motorok tudora – mindenütt megvetik a lábukat…
A mamáé a 9-es rajtszám, ami a tavalyi rangsorban kivívott helyezését is mutatja. Több éven át volt az örökös második-harmadik, győzni nem tudott. A lánya két éve még csak a 13., tavaly már a 4. volt. Számára a kezdet igazán nem volt izgalommentes: anyja vadonatúj kocsiját – bukócső, biztonsági öv nélkül – olyan bátran próbálgatta a jégen, hogy nemcsak felborult vele, de rendesen össze is törte. A 4. rajtszámú Anneli idén már az F-4-esben is érdekelt: egyelőre csak az edzéseken ismerkedik ezzel a géposztállyal, versenyen szeptemberben vetik be.
A 34-es rajtszámú Cattis Bohlin a másik 21 éves versenyző. Számára ez az első évad, még inkább küllemével hívja fel magára a figyelmet. Bár knustorpi 10. helye egyáltalán nem megvetendő. Ritkán látni egyedül, bohóc lelkű spánielje lelkesen lohol a nyomában. A magas, szőke Eva Bornebusnak (8-as) is volt kitől örökölni az autók szeretetét. Apja régi versenyző, igencsak elégedett lánya vezetési tudományával. Szépen, elegánsan vezet, mondja büszkén, az ideális íven fut, nem csúszkál a pályán. Lányától ismét kedvet kapott a versenyzésre – ha úgyis ott van a pályán, miért ne álljon rajthoz? Meg is teszi az A csoportos géposztályban.
A másik Eva, a 10-es Kjellkvist a klub régebbi tagjai közé számít. Tíz éve versenyez, három éve ő volt a második legjobb, most a harmadik lett. Ylva Gardell (18-as), aki csak éve tag, különösebben nem esik kétségbe, ha nem jön ki a lépés. „Szórakoztat, és nekem ennyi elég” – mondja, és én csendben irigylem kedvteléséért. Anki Engle”n (2-es), a tavalyi második idén is biztosan tartja a helyét. Még csak 24 éves, de már öt éve ismerik az autodrómokon, hiszen többnyire az élbolyban ér célba. Ő is azok közé tartozik, akik gokarttal gyűjtöttek tapasztalatokat az autózáshoz. A kétszeres svéd bajnok, Nettan L. Jansson látszólag nem csinál nagy ügyet a versenyzésből, mégis ő a legjobb – idén is biztosan vezet. Amint kiszáll a kocsiból, csak a kislányát babusgatja. A lánykán autós trikó virít, és nagy érdeklődéssel forgatja a Hungaroring programfüzetét. Bár nem ilyen kicsiként, de anyja is korán kezdte: gokartozott, Forma Forddal indult, majd az F-3-asnak szentelt néhány évet.
A társaság talán legvidámabb tagja Asa Johansson, az F-1-es pilóta húga. Hétéves versenyzői múlttal, 26 éves fejjel már öregnek (!) tartja magát erre a sportra, és a befejezés gondolatával foglalkozik. Apja raliversenyző volt, Asa – ahogy mondja – a pályák mellett nőtt fel. Igencsak büszke rá, hogy a családban egyedül neki sikerült svéd bajnokságot nyerni. Britt Marie Hernow, a klub választott elnöknője csak a pálya széléről figyelte a versenyt és szorított a többiekért. Ha sikerült kocsit szereznie, ő is rajthoz áll Budapesten. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen éveken át versenyzett, férje segítségével.
A nyár a magyarországi „vendégszereplésre” készülés jegyében telt. Versenyeik is voltak szép számmal, ezeken túl a szokásosnál több tréninget tartottak. Évente hat országos bajnoki futamot és négy kupaversenyt rendeznek számukra az ország autodrómjain. Mert hogy Svédországban több is akad belőlük. S ha ezeken nem is olyan rutinnal, beidegződött pontossággal, hókuszpókuszok nélkül rendezik-pergetik az eseményeket, mint a knustorpin, akkor igencsak irigylésre méltó az autósportjuk helyzete. A svédeknek van hol kipróbálni versenyzői hajlamaikat, az utakon csak közlekednek. Aki itt találkozik a Lady Racing Club tagjaival, nem is gondolja, milyen keményen tudnak küzdeni a versenyeken. Egy percre sem törnek a férfiak babérjaira, szerintük igen jól megfér együtt a bukósisak és a kisgyerek. Hja, ez így természetes egy olyan országban, ahol a gyerekek az anyatejjel szívják magukba az autózás tudományát.
Kép és szöveg:
Zsitva Katalin
Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!
