Vegyes érzelmekkel gondolnak vissza a rajongók az Alfasudra, hiszen ez az innovatív, és jól vezethető kompakt többet érdemelt annál, minthogy a rohamtempóban rozsdásodó lemezek és a hanyag, déli munkamorál miatt szinte mind az 1 017 387 példány éveken belül eltűnjön az utakról. Hiába hozott bevételt a márkának, ha a számos garanciális probléma miatt egyre inkább teherré vált a népszerűsége.
Az olaszok nem keseredtek el, és próbálták a legtöbbet kihozni szorult anyagi helyzetükből. Még a japánokkal is kötöttek egy akkor előnyösnek tűnő üzletet, de ami fontosabb, tanultak a hibáikból, amikor megtervezték a következő kompakt modellt, a 33-ast, amely a 60-as évekbeli Tipo 33-as versenyautó után kapta a nevét. A szerencsés csillagzat alatt született újdonság formáját az Alfetta, a Giulietta és a későbbi 75-ös megálmodójára, Ermanno Cressonira bízták, aki ezúttal is kiváló munkát végzett. A kor szemüvegével nézve egy modern, lendületes és elegáns Alfa Romeót adott ki a kezei közül. Cressoni stílusjegye, a lépcsőzetesen emelkedő övvonal a 33-as karakterét is meghatározta, sziluettje alapján limuzin is lehetett volna, pedig 5 ajtós karosszériát kapott.
A 80-as évek szögletessége a műanyag lökhárítókkal modernizált, késői Alfasudtól is könnyen megkülönböztethetővé tette a 33-ast, pedig a szűkre szabott költségvetés miatt megtartották a szerkezeti felépítését. Változatlanul vették át a padlót, a két részre osztott motorteret, nem módosítottak az üzemanyagtartály, a tanksapka és a pótkerék elhelyezésén sem, sőt, még a futóművet is megtartották. Erre Rudolf Hruska előremutató konstrukciója adott lehetőséget a vezetőségnek, akik a bekerülési költséget tovább csökkentő egyszerűsítéseket is kértek. A kis tömeg lehetővé tette, hogy a hátsó tárcsaféket dobfékre cseréljék, és már az elsőket sem a féltengely belső felére, hanem a kerékagyra rögzítették. Ez nem tett jót a kezelhetőségnek és az úttartásnak, de akkor úgy kalkuláltak, hogy az elöl MacPherson, hátul Watt rudazattal kiegészített, merev tengelyes felfüggesztés még ezzel együtt is korszerű, és az innovációnál fontosabb volt, hogy megfizethető és olcsón fenntartható kompaktot dobjanak piacra. A vásárlók hálásak lehettek, hogy a karosszéria gyártását is igyekeztek minél jobban automatizálni, ami mérsékelte a Pomigliano d’Arco üzemben dolgozók lazaságából származó hibák számát.
Az alacsony súlypontot garantáló, szép hangú boxermotorokat is átvették az Alfasudból. Bár az olasz piac kapott egy 1,2 literes, 68 lóerős alapmodellt, az exportra szánt 33-asokban az 1,3 literes, 79 lóerős volt a kisebbik és az 1,5 literes, 95 lóerős a nagyobbik opció. Az 5 fokozatú váltót is megtartották azzal a különbséggel, hogy a csendes és takarékos működés kedvéért az ötödiket autópályára szánták, a végsebességet negyedikben lehetett elérni. Egy újítással az utastérben is kedveztek a sofőrnek a mérnökök, a stílusos műszeregységet úgy építették be, hogy a magasságában állítható kormányoszloppal együtt mozogjon, akárcsak a Porsche 928-asban! Amikor az 1983 nyarán leleplezett 33-ast kiállították a Frankfurti Autószalonon, a Pininfarinánál összeszerelt, négykerékhajtású kivitel is ott volt a standon. Az 1,5-ös motorral, rövidebb áttételezésű váltóval és emelt hasmagassággal felkészített 4×4-esben kapcsolható rendszer dolgozott, a hátsó tengelyt egy kétrészes kardántengelyen keresztül hajtották meg.
Ha már a Pininfarinával megállapodtak a bérgyártásról, megterveztették velük a Giardinettát, vagyis a kombit is, amely 1984-től szintén Cambianóból került a megrendelőkhöz. Többféle karosszériaváltozatot nem készítettek, bár a 3 ajtós makettjét is megépítették. A sportmodell szintén 1984-ben került be a katalógusba, a Quadrifoglio Verdében a Sprint mintájára az 1,5 literes boxermotor 105 lóerőt adott le. Az 1986-os frissítésnél mindegyik 1,5-ös 33-asba ez a konfiguráció került, helyét az új, 1,7 literes, 118 lóerős motor vette át a QV-ben. A viszonylag gyenge fékeket ért kritikák miatt a csúcsmodellt már hűtött első féktárcsákkal szerelték fel. A szellőzéssel, illetve a légkondicionálással az utastérben is akadtak gondok, ezen a komplett műszerfal kicserélése mellett sem tudtak érdemben javítani. Bár a jellegzetes műszeregység is eltűnt, az új kormánykerék nem akadályozta a leolvasását. Az alapos belső áttervezéshez képest kívül kevésbé jelentős, viszont részletekbe menő finomításokat végeztek.
Az olaszon kívül néhány exportpiacon is megjelent a VM Motori-féle, 1,8 literes, 73 lóerős turbódízel. Ez a motor a helyszűke miatt 3 hengeres volt, egy kiengyensúlyozó tengelyre volt szükség, hogy egyenletesebb járású legyen. 1988-ban az első befecskendezős motort is megkapta a 33-as, az 1.7 ie-be LE Jetronic rendszer és elektronikus gyújtás, egyes piacokon katalizátor is került, a kisebb átalakítások közben a kombit Sport Wagonra nevezték át. 1990-re már az utódmodell elkészítése is esedékes lett volna. Nem csak a konstrukció kora, hanem a rivális márkák friss fejlesztései miatt is csipkednie kellett magát az Alfa Romeónak.
Bár új modellre nem futotta, egy alapos, karosszériaelemeket is érintő frissítés belefért. A 164-es stílusában átrajzolt kompakt döntött fényszórókkal és hűtőráccsal, öblösebb lökhárítókkal, vízszintesen futó csomagtérfedéllel, illetve magasabban beépített, csík alakú hátsó lámpával köszöntötte a 90-es éveket. Ismét modernizálták az utasterét, és nem feledkeztek meg a motorokról, sőt, a futóműről sem. A befecskendezős 1.5 ie 98, az aktuális csúcsmodell, az 1.7 ie 16 szelepes változata 132 lóerős volt, a dízel turbónyomását megnövelték és töltőlevegő-hűtővel látták el a 94 lóerős teljesítmény eléréséhez. Az összkerékhajtási rendszer is megújult, a Permanent 4, majd Q4 néven forgalmazott modellben a műszerfali kapcsoló a csomagtartóba beépített, elektronikus vezérlőegységet irányította. Kis mértékben módosítottak a futómű geometriáján, a 16 szelepes Q4 modelleket ismét 4 tárcsafékkel szerelték fel. Hogy végleg elejét vegyék a rozsdásodási hajlamnak, a késői 33-asokat a 164-eshez hasonlóan galvanizálták. 1993-ban a befecskendezés és a katalizátor minden változatba bekerült, az évtized közepére azonban már nem tudták titkolni a korát, 866 958 ötajtós és 122 366 kombi legyártása után, 1995-ben leváltották, hogy átadja a helyét a 145-ösnek és a 146-osnak.