Veterános körökben a debreceni Nagy Sándort említve sorjáznak a jelzők: élő legenda, zseni, bogaras lángelme. Jellegzetes bajuszával és járműveivel mindig feltűnést kelt, s bár 36 évesen komplikált szívműtéten esett át, a gépekért és azon belül a Méray motorokért 75 évesen is rajong. A nyüzsgést, felhajtást azonban már nem szereti, az interjúkat, megkereséseket egyenesen kerüli, velünk azonban kivételt tett. A féltve őrzött, százéves járműcsodák szentélyébe és az életébe is betekintést engedett.

A takaros debreceni porta semmit nem árul el abból, ami az embert a műhelyben fogadja. Nem kell ahhoz szakavatottnak lenni, hogy azonnal tudjuk, ami elénk tárul, az maga a történelem, a járműgyártás egy olyan korszakát idézve, amely művészeti magaslatokba emeli azt. Leírni is furcsa, de körbenézve nem jut jobb szó az ember eszébe, mint az, hogy műalkotás, ahogy a szem megpihen egy százéves, réz karburátoron, gázlámpán vagy egy méltóságteljesen terpeszkedő, állóhengeres motorblokkon. Sanyi bácsi ebben a közegben maga is időutazóvá válik, kedélyesen suhanunk egyik történetből a másikba. Közben persze puffog is néha, úgy, ahogy azt anno nagyapám tette, akit állandóan bosszantott a körülötte kódorgó „haszontalan” macska. Majd ölbe vette, és órákig simogatta…

Akit megcsapott a gépek illata
Sanyi bácsi szenvedélye Hajdúböszörményben gyökerezik, szerelő édesapja révén idejekorán megszerette a járműveket, 9 évesen már a műhely körül segédkezett. – A bejáratós motoroknál rendszerint „hőmérő” voltam, szólnom kellett apámnak, ha már bemelegedett a blokk, de kerékcseréknél is mindig volt, amit meg kellett fogni. Akkoriban még nem volt hegesztés, a lemezeket szegecselték. Na, azt nagyon utáltam tartani! – mesélte mosolyogva. Ebben az időben a helyi vaskereskedés kirakatában meglátott egy Dongó motort, amit ámulattal csodált. – Képes voltam minden áldott nap bemenni, mint aki vásárolni érkezett, csak azért, hogy közelebbről szemügyre vehessem.

– Imádtam azt a jellegzetes illatot, ami ott fogadott, a petróleum, a kenő- és vasanyagok szagát – tette hozzá. Hetedik osztályos koráig kellett azonban várnia, mire egy cimborájával közösen négyszáz forintért venni tudtak egy Dongót egy püspökladányi baktertól. A két kölyök akkor nem tudhatta, hogy ez nem is volt akkora üzlet, mert az amúgy 1470 forintért kínált kismotor bolti árát a vétel előtt levitték 440 forintra… Sanyi bácsi szerint az üzleti érzéke azóta nem sokat változott… Annak ellenére sem, hogy a kismotor vételekor Nádudvaron éltek, innen előszeretettel lógtak be a közeli bombázótérre elcsenni ezt-azt. – Bemásztunk a repülőgépek roncsába, nézegettem a műszereket, s ha már ott voltunk, összeszedtük a színes plexiket, amit a környékbeli juhászok, kondások megvettek. Ezzel díszítették a botjaikat. Nem volt ez veszélytelen, mert bár piros zászlóval jelezték a gyakorlat kezdetét, egy alkalommal a lövedékek kopogására figyeltünk már csak fel a roncsban. Bentről nem láthattuk ugyanis, hogy időközben felhúzták a lobogót – idézte fel.

Gyerekként nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor golyók suhogását hallhatta. – 1956-ban édesapám ’42-es, 250 köbcentis Ardie motorjában eltörött a főtengely, felküldte ezért Budapestre javíttatni, az elkészült alkatrészért együtt mentünk vonattal. Kőbányán szálltunk le, a síneken gyalogolva hallottam a fegyverropogást, de nem értettem, hogy mi történik. A műhely a Jókai tér sarkánál volt, előtte egy nagy platánfa állt, arra volt felhúzva egy ávós, körben meg a felbőszült tömeg. Gyerekként ez nagyon belém égett, soha nem feledem – mondta.

Sírgödörbe veszett Simson és a rendőrbosszantó MZ
Nagy Sándor rádióműszerésznek tanult, de az édesapja ezt haszontalan dolognak tartotta, ezért atyai indíttatásra kitanulva a szakmát a Vízügyi Építő Vállalatnál ipari gépész lett. A kirendeltségek telephelyein azonban nem volt mese, a szállítószalagtól kezdve az úthengeren át mindent meg kellett tudni javítani. Gépészként szerte az országban megfordult, spórolt pénzéből vette az első nagymotorját, egy Csepel T125-öst Tatán. – Apám akkor nagyon meglepődött, de csak annyit mondott: jól van fiam, holnap akkor szétszedjük és rendbe rakjuk – jegyezte meg Sanyi bácsi. A Csepelt egy Schweitzer és egy NSU 100-as követte. Később egy kávébarna Simson Starba szerelmesedett bele már Debrecenben, de az előjegyzés ellenére nem akart megérkezni a motor, végül Gödöllőn sikerült egyet venni. Egy teljes napig tartott az út hazáig a régi 3-as úton, ahol csak tudtam, megálltam, fújtam a cigifüstöt, hogy minél többen lássanak, nagyon büszke voltam rá
A Simson a végzetét végül egy sírgödörben lelte. Az atyai háztól Debrecenben a Monostorpályi útra ugyanis egy temetőn lehetett a leggyorsabban átjutni, s bár induláskor még észlelte ugyan, hogy a földút mellett sírokat tártak fel, később viszont az utat is kiásták, így visszafelé motorostól beborult a gödörbe. A kormány elhajolt, Sanyi bácsi pedig az atyai szigortól tartva gyorsan kiegyengette az elgörbült vasat, és még aznap túladott a motoron.

Némi szünet után jött az újabb szerelem: az MZ TS125. Ezt azonban gyengének találta, de műszaki ember lévén némi tuning után a kis 125-ös 250-es MZ-ket „evett reggelire”. Ahogy fogalmazott, ekkor már a vagánykodás sem állt tőle távol, úton-útfélen „vinnyogtatta” a vasat. Cigivel a számban egykerékre kaptam a Kistemplomnál, az Apollónál tettem le, ahol már fújta is a sípot a rendőr. Harminc forint büntetésbe került általában ez a mutatvány, a harmadik-negyedik kör volt, hogy már hitelbe ment…
A sors fintora, hogy a rendőrrel később jó barátságot kötött, megesett, hogy Sándor motorral vitte haza a falfehér fakabátot. Nem is csoda, hiszen rettegett a motorozástól, a kis TS cserébe bitang jól húzott! Ezt követően jött egy újabb kiszemelt, így a TS-nek mennie kellett. A bizományiból ugyan elsőre elhajtották Sanyi bácsit, de amikor az üzlet előtt meglátták a dino sárga tuningcsodát, azonnal fizettek érte. A motort még aznap délután eladták, de a sors keserű fintora, hogy az új gazdája a hazaúton életét vesztette…

Adorján-féle Hondát egy hűtőért?
Mesterünk a rádióműszerész végzettségének is hasznát vette, munka után tévéket, rádiókat szerelt, ebből tett szert némi mellékesre. Ennek később még lesz jelentősége! A motorok kapcsán az MZ után éles váltás következett. Egy Hajdúhadházról disszidált férfi ugyanis egy belga kiállításon vett egy különleges motort, egy Honda C100E-t. Ennek a típusnak az szolgáltatta az érdekességét, hogy ezeket egyes kamionokba is gyártották, külön raktér volt nekik kialakítva. A sofőröknek egy-egy telephelyen sokszor kényelmesebb volt ezeket elővenni, mint a nagy monstrumokkal forgolódni. Egy ilyen motor tehát Hajdúhadházra került, amelyet az idősebb Adorján vett meg, a fia (Adorján Zoltán, salakmotor versenyző, tizenháromszoros magyar bajnok – a szerk.) ezen tréningezett. A család később úgy határozott, hogy túlad a motoron, Sanyi bácsi pedig egy új hűtőszekrényért cserébe elhozhatta a Hondát. Ezt követően sorra jöttek a japán kétkerekűek, egy CB400 Four gyorsulási versenyt is nyert Debrecenben, ezt végül Ökrös Zoltán motorversenyző vette meg tőle. Az utolsó egy Honda Rebel csopper volt, amit mosolyogva csak „majom motorként” emleget. – Bármerre mentem vele, mindig megnéztek, ennél több haszna nem is nagyon volt – jegyezte meg.

A debreceni motoros legenda életútja kalandfilmbe illő, a felbecsülhetetlen értékű, veterán gyűjteményéről azonban még nem esett szó. Sanyi bácsi mellesleg nem szereti a gyűjtő vagy a veterános jelzőt, mert mint mondja, ő azért kezdett bele időről időre egy-egy motor vagy autó felújításába, mert látni, hallani akarta működés közben az adott járművet, kihívást talált abban, hogy életre keltse ezeket a minden szempontból különleges gépeket. Életének ezen fejezete egy Mérayval kezdődött.
A Méray Motorkerékpárgyár Részvénytársaságot 1923 májusában alapította Méray-Horváth Lóránd és öccse, Endre. A testvérek voltak Magyarországon az elsők, akik iparszerű körülmények között állítottak elő motorkerékpárokat. A Mérayk történetéről bővebben itt olvashat!
Abban az időben már buszvezetőként dolgozott Debrecenben az akkori Kölcsey-művházban, ismerősi körben pedig előszeretettel segített különféle szervizelésekben. Egyik kollégája egy, a II. világháborút megjárt motorral hálálta meg a fáradozásait. Az 1930-as, 500 köbcentis, három sebességes Méray-JAP motoron – amelyet a frontot megjárva, 1947-ben selejteztek le – égési és golyó ütötte sérülések voltak, s mivel a forgalomba helyezése, illetve az alkatrészek pótlása esélytelennek tűnt, Sanyi bácsi sokáig nem is foglalkozott vele, egészen 1977-ig.

Munkájából fakadóan az ország minden pontján megfordult, számtalan egyesületet szállított fellépésekre, a köztes időt pedig igyekezett hasznosan eltölteni: a kocsmákat járta. Mielőtt az olvasó felhorkanna, Sanyi bácsi tisztázza, alkoholt világ életében nem fogyasztott. A kocsmázások egyetlen célja az információszerzés volt, valahogy mindig szóba került ugyanis, nem akad-e egy-egy Méray a környéken. Szerencsére akadt… Törökszentmiklóson egy szabó udvarán figyelt fel egy félbevágott Méray vázra, a szakitól megtudta, hogy a motor eleje Szajolon lehet egy kertészetben. Egy pávakörös fellépés és némi kocsmai beszélgetés után kiderült, csakugyan emlékezett az egyik vendég egy motorra, amit letámasztva látott. Sanyi bácsinak sem kellett több, amíg az együttes nótázgatott, ő már a motort kereste. Igen ám, de azzal alaposan elbánt az emberi kreativitás: öntözésre akarták átalakítani, tehéntrágyából felszabaduló biogázzal próbálták meghajtani, ezt azonban a hengerfej bánta. A Méray így a szabad ég alatt, félig a földbe süllyedve várta a csendes elmúlást. A két torzó tökéletesen passzolt, Sanyi bácsi a viszontagságos múltú, Méray 350 SV-t el is nevezte Győzőnek.

Összesen tizenegy darab fordult meg a szaki kezei alatt, de a típusra jellemző, kisszériás gyártás magával hozta azt is, hogy szinte mindegyiken a „kókányolás” legkülönbözőbb megnyilvánulásai köszöntek vissza. Az idők során a márka szakértője lett, minden alkatrészt igyekezett saját maga legyártani, de a díszítő festést sem bízta másokra. Az egyik Méray tankját virágmotívum ékesítette, ezt kézzel festette újra. A magyar márka mellett egy időben Sachs motorokat is felújított, de a legkülönlegesebb kétség kívül egy Méray-vadászat közben fellelt, Sirius volt.

Sarkcsillag, aminek nincs párja
Ennek a története Hajdúszoboszlóról ered, itt élt egy idős ember, akiről Sanyi bácsi tudta, hogy voltak régi motorjai, de az öreg bizalmatlan természetű volt, a kapunál beljebb nem engedte az érdeklődőket. Mindez egészen addig tartott, amíg egy napon el nem romlott a rádiója, s miután az Amerikába disszidált fiával a Szabad Európát hallgatva tudott rejtjelesen kommunikálni, rettentően el volt keseredve. Sanyi bácsi felajánlotta ekkor, hogy szívesen megjavítja a rádiót, amit az örömmel elfogadott. Ezt követően a zárkózott ember teljesen megnyílt, hálából megosztotta a „lomokat” a debreceni veteránossal. A szerzemények között akadt egy különleges „torzó”, amitől Sanyi bácsi ódzkodott, nem tudta beazonosítani, de megsérteni sem akarta újdonsült bizalmasát, ezért elhozta. A motor 1930-ban került a fürdővárosba egy szudétanémet férfi által, aki felújíttatni vitte Hajdúszoboszlóra. A Siriusért azonban már nem tért vissza, a kétkerekű így méltatlan módon, szétszedve, több helyen csonkítva pihent a padláson.

A felújításhoz Sanyi bácsi nehezen kezdett, a munka rengeteg fejtörést okozott. A Sirius egy kerékpárgyártással foglalkozó német cég volt, amelyet 1896-ban alapítottak, de kérészéletű volt, mert 1901-ben már felvásárolta a szintén német Triumph Werke (TWN). „Sirius” néven a Triumph 1930-ig gyártott és értékesített motorokat. Sanyi bácsi Siriusát Nürnbergben gyárthatták valamikor a századfordulón – erről árulkodik az 1905-ös karburátora is – később azonban több változtatást is eszközöltek rajta, így az amúgy is szűkös forrásanyagból kellett kikövetkeztetni, miként nézhetett ki eredetileg. Oldalkocsis változatot például biztosan nem gyártottak belőle, azt az eredeti tulaj kérésére alakíthatták át, mert előszeretettel vitte magával egy-egy útra a kislányát.

A Sirus 240 köbcentis, korai fejlesztésű De Dion Bouton blokkja 1898-as, ennek későbbi változatait használták a Triumph-felvásárlást követően is. Jól jellemzi a szaki évtizedes vívódását, hogy az oldalkocsira korhű, fonott ülőrészt szeretett volna készíttetni, de ezt nem vállalta senki, ezért a kárpitozást végül maga végezte el. Ez a szépsége és egyben a gyötrelme is annak, ha valaki százéves motorokat restaurál: nem lehet bemenni csak úgy egy alkatrésszel a közeli boltba, hogy tessék, ilyet kérek. Mindent, sok esetben az utolsó csavarig le kell gyártani…

A kormányzó orvosa
A debreceni veterános érdeklődése a kétkerekű járműveken túl egy idő után az autókra is kiterjedt, nem is csoda, hiszen gyerekként még Hajdúböszörményben akadt meg a szeme egy DKW-n, ami rendszeresen a házuk előtt parkolt. A faszerkezetű autó Győrössy doktoré volt, aki Horthy Miklós kormányzónak és családjának volt a személyi orvosa. A DKW-t 1937-ben maga a kormányzó szerezhette be Győrössynek, hogy azzal lássa el az orvosi feladatait.

Sanyi bácsi emlékeibe mélyen beivódott az autó, ezért egyre inkább foglalkoztatni kezdte, mi lett a jármű sorsa. Évekig próbálta felkutatni, de nem járt sikerrel, amíg egy nap a házukhoz közel eső telken fel nem figyelt egy tréleren veszteglő DKW roncsra. Miután kinyomozta, hogy ki tárolja az üres telken az autót, a szerencse másodjára is rámosolygott. A tulajdonos ugyanis nem tartózkodott odahaza, ezért annak nejével próbált egyezkedni. Az asszony nem tudott a DKW-ról, ezért kifejezetten kecsegtetőnek tűnt Sanyi bácsi 70 ezer forintos ajánlata. A női érdekérvényesítés sikeres lehetett, nem sokkal később már a debreceni veterános udvarán pihent az autócsoda. Az csak később derült ki – az adásvételi láncból -, hogy a vágyott, Győrössy-féle négykerekű került Sanyi bácsihoz. A felújítás hosszú éveket emésztett fel, de ezt követően számtalan kiállításon és esküvői fotón köszönt vissza. Az ezzel járó gyűjtőmunka, mondanunk sem kell, egy újabb DKW-t (IFA) is kitermelt, a gyűjtemény egy kabrió változattal is bővült. A szaki elmondása alapján ez utóbbi olyannyira kuriózum, hogy nincs párja az országban, de a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum gyűjteményében sincs belőle.

A „vasak” embere
Nagy Sándor élete olyannyira szövevényes és impulzív, hogy mozivászonra kívánkozna, ennek ellenére – bár legtöbbször derűvel mesél – kihallható némi keserűség is a mondataiból.

“75 éves vagyok, egyszerűen dühít, hogy öregszem. Tisztában vagyok vele, ha nem fejezem be a megkezdett munkákat, nem lesz, aki megcsinálja. Van, amikor már nyűgként tekintek mindarra, ami körülvesz.”

Piroska, Sanyi bácsi felesége erre csak legyint. Szerinte az öreg bele is betegedne, ha egy napra távol kellene maradnia a műhelytől. Hitvesi türelem, támogatás nélkül ezt nem tudtam volna csinálni, ismeri el Sándor is, erre Piroska csak bólint. – Sanyi bácsi a „vasak embere”, minden érdekli, ami fémből van. Minden más meg rám marad, de én így szeretem! – tette hozzá Piroska mosolyogva. Arra a kérdésre, hogy mi lehet a sorsa a gyűjteménynek, Sanyi bácsi markánsan felel. – Egyelőre nem tudni, egy fiunk született, de ő a kórházban elhunyt. Nem tudom, nem látom, hogy a szűkebb családban lenne-e valaki, aki mindezt továbbvinné – summázta. Hozzáteszi, sűrűn kérdezik mindezt tőle, egy alkalommal egy múzeumba kérték az egyik Mérayt, de végül nemet mondott. A telefon túlvégén erre csattant a kérdés: akkor mihez kezd majd a motorral? A makacs veterános erre – a rá jellemző huncut mosollyal a bajusza alatt – csattanós választ adott:

“Annyi pénzem mindig lesz, hogy ha kell, fogadok egy úthengert, sorba állítom a motorokat és nem lesz többé dilemma.”