– A fene a marháját, hát nem elém került?! – mérgelődött az IFA kabinjában a sofőr. – Őrület, hogy mindig elém vág valami tragacs!…
Kőszeg felé mentek a keskeny úton. Kora nyári hőség volt, huszonnyolc fok. A sofőr jól tartotta a sebességet, bár az út horpadásán, a téli felfagyások gödreiben nagyokat huppant a kocsi.
– Beérem! – dühöngött a sofőr.
– Elég jól megy – mondta a kocsikísérő. – ZIL. Bírja az iramot.
– Akkor is beérem! – a sofőr bemérte a távot. – Nincs nagyobb mérgem, mint amikor nem látom be az utat. Az egész utat!
A ZIL az iménti faluból kanyarodott ki: a templomnál betorkollt egy dűlő az országútba, ott bukkant fel előttük. Néhány száz méter választotta el egymástól a két teherautót, az IFA sebessége azonban egyre csökkentette ezt a távot.
– Minden sofőr azt akarja, hogy az övé legyen az egész országút – nevetett a kocsikísérő. Hajlott hátú, sovány ember volt, nem izzadt, zokszó nélkül tűrte a hőséget. Pedig száraz meleg égetett, a kocsi nikkelezett részein szikrákat szórt a napfény. A földek, s távolabb a dombok fényben fürödtek, minden zöld volt, halványzöld, mélyzöld, csak az út fehérlett a szárazságtól, s távol meg körös-körül minden beleveszett a halványkék égbe.
– Minden sofőr azt akarja, hogy ő legyen a császár!…
– Na, és? Ha így van?…Ahogy mondod, én vagyok a császár és mindenki tűnjön előlem a francba!…Idegesítenek!

A sofőr izzadt. Ingerültté tette a motortól felszálló hőség, a rossz, keskeny út, a tikkasztó délután. Figyelte a tükörben, hogy előzhet-e?
– Megelőzöm ezt a vén fűrészt!- dohogta. – Egy roncstömeg! Szeméttelepre való!
– Nyolcvan… – nézte a mitfáhrer a kilométerórát. – Nyolcvanöt… Hm… Már kilencven…
Beérték a ZIL-t. Az út közepén ment, silót szállított: a szürke masszából víz csurgott az úttestre. Az IFA vezetője dudált, balra húzódott, és gyorsított, de újra tülkölni kellett, mert a ZIL nem adott helyet, hanem inkább rákapcsolt és megugrott.
– …beléd, te rohadt csibész. – szitkozódott a sofőr. – Láthatta jól, hogy előzni akarok! Láthatta!…
A kocsikísérő nevetett, hátradőlt az ülésen, mulattatta társa háborgása. – A szaki is a te nézetedet vallja. Ő is császár akar lenni. Az utak császára! Ő sem szereti, ha előtte furikáznak!
A sofőr rátaposott a gázra, csakhamar a ZIL faránál voltak megint. Ameddig csak lehetett, kihúzódott a bal oldalra, csuklóját rányomta a dudára, és megszakítás nélkül jelzett.
– Hát süket ez a csibész?! A rohadt állatja! Alszik vagy mi az istent csinál?!
Motorkerékpáros jött szemben, vissza kellett húzódni a ZIL mögé.
– Ugyan, hagyd – mondta a kocsikísérő. – Ráérünk! Hadd húzza el a csíkot. Ha eltűnik a balfenéken, szabad lesz előtted a kilátás…
– Csak nem képzeled, hogy hagyom magam!? – Újra gyorsított, a kocsi faránál megmutatta magát, indexelt, dudált fülsüketítően.
– A végén megüt a guta! – nevetet a kocsikísérő.
A sofőr szóra se méltatta. Egyre az út bal felén haladt, tülkölt. A ZIL annyira középen ment, hogy képtelenség volt megelőzni.
– Még megsturcoljuk a fákat! – hagyta abba a nevetést a mitfáhrer.
Kilencven… száz… Száguldottak: száguldott előttük a ZIL is; mindkét kocsi eszeveszett tempót diktált. Huppantak, zökkentek, dobálództak a töredezett úton. Csikorogtak a gumik a kanyarokban. Az IFA kabinjában a mitfáhrer kétségbeesetten hallotta, miként szabdalják pillanatonként és egyre rövidebb és rövidebb szakaszokban a levegőt a fák; rövid sípolások vágtak be az ablakon.
– Nekimegyek! – dühöngött a sofőr. – Isten az atyám, nekimegyek!
Társa elsápadt. Szolid ember volt, nem kedvelte a vagánykodást.
– Mi értelme van, öregem?!
– Hohh! – kiáltott a sofőr. – Hohhh! Most!…
A ZIL valami miatt mégiscsak jobbra szorult kissé. Lett annyi hely, hogy az IFA elférjen mellette. Az is lehet, hogy megunta a hajszát, és el akarta engedni ezt az ördöngős sofőrt.

El is suhantak mellette. Centik választották el egymástól a két kocsit. A kocsikísérő behunyta a szemét, a letekert ablakon át érezte, hogyan iramlanak el a másik mellett. Orrát facsarta a siló savanykás bűze. Amikor a két kabin egy vonalba ért, hallotta a ZIL vezetőjének szitkait is. Egy pillanat múlva már előtte haladtak; alig akarta elhinni, hogy ép bőrrel úszták meg a manővert.
– A nyavalyás! – köpött ki a sofőr.
– Azt hiszem, ő is ugyanezt gondolja rólad!
Egy darabig békésen haladtak. Erdők szegték az utat, hűs erdőillat enyhítette a hőséget. Északnyugaton felhők gyűltek, de még csak a kékség látszott sűrűbbnek. A sofőr cigarettára gyújtott, a kifújt füstöt elkapta a bevágó léghuzat, és vékony foszlányokká tépte.
– Talán odaérünk a vihar előtt – szólt végre a sovány kocsikísérő. De a sofőr hallgatott, a visszapillantó tükröt figyelte.
– Jön utánunk – mondta izgatottan.
– Miért, mit gondoltál, visszafordul?
– Meg akar előzni.
– Ugyan, ugyan!
– Meg akar előzni! A rohadék! Meg akar előzni!!!
– És akkor mi van?!
– Nem fogom hagyni!
– Mire jó ez a versengés? – kérdezte őszinte aggodalommal a mitfáhrer. – Ha előzni akar, előzzön! Engedd útjára…
– Még mit nem?!
A ZIL közeledett. Az IFA sofőrje nem gyorsított mégsem. Bevárta. Aztán amikor az valóban megkísérelte a kilövést, középre kormányozta a kocsiját. Gúnyosan nevetett, megugrott kicsit, majd úgy tett, mintha elege lenne a dologból, s hagyná előzni a másikat. A ZIL beugrott. De az IFA eléje siklott megint.
– Hátha siet a szerencsétlen! – kockáztatta meg az ellenkezést a kocsikísérő. A sofőr rá sem hederített. Lekötötte a játék,a bosszú. Néhányszor megtette: engedett, majd hirtelen lezárta az utat. Féktelen kedve támadt.
– Az ilyen pasasnak nem árt az orrára koppintani! Azt hiszi, övé a világ!
– Úgy látom, te is azt hiszed! – mérgelődött most a mitfáhrer.
– Majd megtanulja!… – A sofőr türelmetlenül, felajzva várta a ZIL újabb kísérletét. De a silós megunhatta a küzdelmet, lemaradt. Ez kedvét szegte emberünknek. Bosszúsan mérte fel az egyre növekvő távot. Várt. Aztán eszébe jutott valami. – Na, megállj! most jön az igazi büntetés!
Visszafogta a kocsit, annyira, hogy a táv negyven-ötven méter legyen. Egyforma tempóban kihajtott az út jobb szélére, a poros padkára. Az IFA nyomában szürke sűrű, átláthatatlan porfelhő kezdett gomolyogni. A kocsikísérő észrevette, felpattant félig fekvő, kényelmes helyzetéből. – Azonnal menj vissza az útra!
A sofőr idegesen felnevetett: – Mit félted? Hadd prüszköljön egy kicsit! Ha Kőszegig jön, hát addig fog prüszkölni!…
Elvigyorodott, amikor látta a tükörből, hogy milyen hatalmas porfelhőt kavarnak a szélső kerekek. Olykor megcsillant a ZIL ablakán a fény; egy ízben a silós kocsi megpróbált előzni, hogy kiszabaduljon a pokolból, de a sofőr résen volt, azonnal balra kapta a volánt, nem engedte. Az út kanyarhoz ért, falusi házak bukkantak fel. – A faluban majd úgyis abba kell hagyni ezt a buta játékot, ezt a piszok kitolást – gondolta a mitfáhrer. Emelkedő takarta el a szélső házakat, a sofőr nem láthatta, csak amikor a kapaszkodó tetejére értek, hogy az egyik felvégi portáról parasztszekér fordul ki, és a közlekedési szabályokkal mitsem törődve kapaszkodik az útra.

– Te! – kiáltott a kocsikísérő. – Te! Vigyázz!…
Másodpercek alatt történt: a sofőrnek csak annyi ideje maradt, hogy elforgassa a kormányt, beletaposson a gázba, és centiméterekkel a rúd előtt elsuhanhassanak. A mitfáhrer látta, hogy a lovak felágaskodtak ijedtükben. Az IFA a gyors manővertől majdnem az átellenbeni árokba futott, de egy kis hintázás és keringőzés után visszajutott az útra. Mögöttük azonban fékcsikorgás hasított a délutánba, tompa dobbanás és egy ló visításához hasonló nyihogása. A sofőr, amint felfogta, hogy mögötte mi történt, görcsösen a volánba kapaszkodott, tövig nyomta a gázpedált, és hajszolta, hajszolta az IFÁ-t, mintha kiszállhatna vele a világból. A mitfáhrer a szerelvényfalba kapaszkodott, s nézte rettegve, halálsápadtan a társát.
A szövetkezeti bolt előtt a sofőr végre fékezett. A teherautó csikorogva, füstölő gumikkal megállt. Percekig ültek mindketten szótlanul. A sofőr keze lecsúszott a volánról, elfehéredett arccal bámulta ölébe hullott, két nyitott tenyerét. Vinnyogva elnevette magát: – Reszket… Nézd, hogy reszket a kezem… Hogy reszket… reszket…
A kocsikísérő csukott szemmel ült, erőtlenül.
– Majd jönnek… – dadogta a sofőr. Lassan az arcára fagyott az őrült vigyor. – Majd jönnek… ugye… ide… értem…
– Nem – mondta a mitfáhrer csendesen. – Nem. Oda kell mennünk… hozzájuk…

Gönczi Béla rajzai

Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!