Ritkán mondhatja el az újságíró, hogy névnapi meglepetésként érkezik interjúalanyához, velünk viszont éppen ezt történt november 5-én, vasárnap, a névnapját ünneplő Simon Imre otthonában. Veterán motorjaival az olvasó már találkozhatott a lánya, Simon Anikó szervezte Hajdúszoboszlói Kamionos Találkozón, de ez alkalommal a Haon inkább arra kereste a választ, hogy mikortól datálható, milyen gyümölcsöt hozott eddig, és elmúlhat-e ez a szerelem.

Imre 1954-ben született Hajdúszoboszlón, és ahogy akkor minden valamire való kamaszfiúnak, a 60-as évek végén neki is álma volt a korszak legmenőbb motorkerékpárja, a P20. Az álom valóra vált, a fiatal motoros azonban nem sokkal később megismerte jövendőbelijét, életüket pedig viharos gyorsasággal a szülővé válás felelősségteljes útjára terelte a sors.
– Húszéves voltam, amikor Anikó megszületett, szereztünk egy Trabantot, de a családi fészekbe tévé kellett, erre cseréltük el a motort – idézi fel a sorsfordító adásvételt. A P20-szal aztán búcsút mondott jó időre a motorozásnak, és családfőként nemcsak a település, hanem az egész régió által elismert víz-gázfűtő szakijaként teljesítette kenyérkeresői feladatát. Az ünnepelt emlékezését közben köszöntő telefonhívások szakítják félbe, sokan szeretik, ennek pedig az egyik leghitelesebb mércéje, hogy a névnapján már délelőtt sokadszor csörren meg nyomógombos telefonja.

A gyermeknevelés és a szorgos munkanapok négy évtizede után aztán filmbe illő fordulat köszöntött be az életébe, amikor 60. születésnapján a lányától – rengeteg utánajárással és szervezéssel – egy ugyanolyan modellt kapott ajándékba.
– Semmihez sem fogható érzés volt, amikor a kisvendéglőben, ahol felköszöntöttek, az ünneplő sokaság takarásából végre kitűnt egy ugyanolyan motor, mint amitől 40 éve el kellett búcsúznom – emlékszik vissza a boldog tulajdonos. Igaz, hogy a születésnapi ünnepségen történt balesete miatt az ügyesebbik kezét hetekig nem tudta használni, a motorszereléstől még ez sem tántorította el. Olyannyira nem, hogy amikor Imre nyugdíjba ment, elkezdett a veterán motorokkal napi szinten foglalatoskodni.

Mintha múzeumban járnánk
A múltidézés után személyesen is „találkozhattunk” a vasparipákkal, melyeket olyan becsben tart az oldtimerszakivá rutinosodott Imre, mint egyszeri háziasszony a nászajándékba kapott ezüstöt. Otthonának melléképületeiben egykor galambtenyészettel foglalkozott, ezekben a terekben sorakoznak kisebb-nagyobb csoportokban a műremekek, mintha csak egy OT-találkozón járnánk.

Az egyik helyiségbe mintha a gyárból gurultak volna oda a Pannónia különböző típusai, a másikban négy csodaszép Panni, majd Csepelek, Danuvia és Bervák. A vajszínű Csepel-szépség mását egyébként nem közelebbre, mint Erdélybe vitték tőle el tavaly, a Csíki Sörgyár tulajdonosának születésnapjára. Egy kisebb Babetta-gyűjteménye is van, ezek a robogók egyébként Anikót segítik, a kamionostalálkozók lebonyolításában.

Bár a válasz ezek után több mint sejthető, mégis megkérdezzük Imrét, hogyan telnek a nyugdíjas élet mindennapjai. A reggeli után irány a műhely, onnan ebédig gyakorlatilag ki sem teszi a lábát. Amikor nem szerel, akkor vagy beszerzésre indul, vagy az ismerős szakikkal cserél tapasztalatot, esetleg átutazik a fél országon egy-egy veteránesemény vagy alkatrész miatt. A délután a jól megérdemelt sziesztáé és az ajtaján kopogtató barátoké, s annak ellenére, hogy messze földről is kérik a segítségét egy-egy motorkerékpárral kapcsolatban, ma is nap mint nap böngészi a szakirodalmat.

Imre bácsihoz lassan érkeznek a névnapi köszöntők, mi még a káprázatos járműgyűjtemény hatása alatt búcsúzunk tőle. Kifordulva a hajdúszoboszlói utcából, arra jutottunk, hogy ha az élet nem is mindig igazságos, de azért megválni, majd újra hozzájutni egy P20-hoz, és vele egy új szerelemhez, nem mindennapi ajándéka a sorsnak.