Szakítottak hagyományaikkal az olaszok, hogy a 70-es években még meghatározó márkájuk megállja a helyét az egyre gyorsabban változó piacon. Bár a ferdehátú karosszériát az elsők között használta a Fiat a 127-esen, a Volkswagen Golf 1974-es debütálása után népszerűvé váló kompaktkategóriában akkoriban egy hagyományos lépcsőshátút, az 1970-es Év Autója díjjal kitüntetett 128-ast kínálta.
A műszakilag továbbra is előremutató előd technikai hátterét megtartották, a hangsúlyt inkább a megjelenésre helyezték. Azt a Ghia egykori dizájnerére bízták, aki akkoriban már a cég saját formatervező stúdiója, a Centro Stile alkalmazottja volt. Sergio Sartorelli az ötajtós felépítés mellett olyan előremutató megoldást vetett be, mint a karosszéria formájába illeszkedő, műanyag lökhárítók.
Ez a stílus a legtöbb márkánál csak a 80-as évek közepétől vált általánossá. Az újdonság külsejét egyedivé tették a kerek kilincsek és fényszórók, melyeket a hátsó csíklámpákkal együtt szintén a lökhárítóba építettek. Egyéni részletei mellett a légellenállásra és a helykínálatra is nagy figyelmet fordítottak. Ráadásként a gyártási folyamatot is forradalmasították, a karosszériát teljes egészében robotok szerelték össze. Ezt az újítást ki is emelték az egyik, Rossini dallamaira vágott reklámfilmben.
A tervek szerint 138-asként debütált volna, végül a Ritmo nevet kapta, így a Campagnola után ez lett az első, nem számmal azonosított Fiat. Névből valójában kettő is jutott neki, Nagy-Britannián kívül az USA-ban és Kanadában is Strada típusjelzést kapott. Premierjét az 1978-as Torinói Autószalonon tartották, a hasonló felépítésű Simca-Chrysler Horizon mögött második lett az Év Autója választáson.
Karrierje sem a várakozásoknak megfelelően alakult, több minőségi kifogás és ebből származó probléma mellett a rozsdásodási hajlama, illetve az egyre jobban szereplő konkurensek (pl. a Ford Escort és az Opel Kadett) is gyengítették az esélyeit, hiába volt rendelhető – a benzinesekhez képest orrnehéz – dízelmotorral és egy Volkswagen-féle, háromfokozatú automatikus váltóval. Az 1981-es, Bertone-tervezésű és gyártású Ritmo kabrió nem vehette fel a versenyt a Karmannál gyártott Golf kabrióval, az 1983-ban debütált és 1984-től kombiként is elérhető négyajtós Regata pedig az olasz piacon kívül szintén nem volt kedvelt. Annak ellenére, hogy meglátszott rajta a Fiat korabeli kreativitása, két modellfrissítés, 10 év és 1 790 000 példány után még a nevét is megváltoztatták, hogy a Tipo minél tisztább lappal indulhasson.
Spanyol leszármazottak
1979-ben indult a Seat Ritmo 1 sorozatgyártása a spanyolországi Martorellben. A licencmodell a Seatként is népszerű Fiat 124-es motorjaival készült, kevesebb mint 120 000 darab gördült le a futószalagról az 1982-es típusváltásig. A Fiat 132-es 1,6 literes, 95 lóerős motorját kapta meg a Crono sportváltozat, a Seat 131-eseket Ritmóra cserélő rendőrség (Policía Nacional) azonban beérte az 1,2 literes, 65 lóerős blokkal, az Emelba viszont dízelmotorral szállította a Ritmo Elba néven bevezetett, különböző kisáruszállító változatokat. Miután 1982-ben a Fiat és a Seat együttműködése véget ért, a spanyolok áttervezték és Ronda 2 néven folytatták az összeszerelését.
