A coloradói Pikes Peak hegycsúcs mindig vonzotta az embereket, a Sziklás-hegység ezen vonulata volt indián, spanyol és francia kézen is, az Egyesült Államok 1803-ban vásárolta meg. Amikor James Pursley 1805-ben aranyat talált a hegyi patakokban, a térség sorsa megpecsételődött, az addig viszonylag gyéren lakott környék felé végeláthatatlan hosszúságú szekérkaravánok indultak az ország minden tájáról.
A „beköltözők” idővel megalapították Colorado City, majd Colorado Springs városát, és a lankák mellett természetesen a 4302 méteres csúcsot is meghódították. A keskeny ösvényeken rendkívül nehéz volt a feljutás, ezért az állam először vasutat építtetett a hegytetőig, 1915-ben pedig kiszélesíttette és helyenként leköveztette a felvezető földutat is. Utóbbi munkálatokat Spencer Penrose vállalata végezte, cserében 20 évig útdíjat szedhetett a Pikes Peak Highway névre keresztelt szakaszon. Hogy a turistalátványosságnak sem utolsó szerpentin forgalma megnövekedjék, Penrose 1916-ban felfutóversenyt írt ki!
Korlátozások nélkül átépített szörnyek! A sort Tajima 910 lovas Suzuki SX4-ese vezeti
Az egyedülálló viadal iránt már az első évben hatalmas volt az érdeklődés, spéci gépek százai vették Pikes Peak felé az irányt. Volt közöttük számtalan bivalyerős Cadillac, Dusenberg, Hudson és Stutz is, a győztes mégis egy aprócska Romano Demon Special, a verseny legkisebb autója lett, volánjánál a mezőny legfiatalabb tagjával, a washingtoni Rea Lentzcel. Az alig 22 éves ifjú és 125 lóerős, repülőgép-motoros autója 20 perc 55,4 másodperc alatt tudta le a 156 hajmeresztő kanyart illetve a 19,99 kilométeres távot, ezzel állítva fel az első hivatalos Pikes Peakrekordot.
Génjeikben van: 38-szor nyert a család!
A Pikes Peak International Hill Climb (PPIHC) történetének sok kulcsfigurája volt, köztük például Glen Schultz, akinek 1923 és 1933 között hétszer sikerült nyernie a – kezdetek óta létező – Open Wheel kategóriában, amellett, hogy 1929-ben az akkor bevezetett Stock Car osztályban is aranyérmet szerzett. Schultz hegemóniáját az 1926-ban színre lépő Unser testvérek igyekeztek megtörni, méghozzá oldalkocsis motorkerékpárral, később azonban ők is négykerekűre váltottak. A három fivér közül Joe és Jerry is az élbolyban futott, a családnak azonban Luis hozta el először a trófeát, 1934-ben. Ő legjobb barátjával, Al Rogersszel küzdött éveken át, 1934 és 1951 között tulajdonképpen egymásnak adogatták a vándorkupát. Rogers visszavonulásakor 5 első és 4 második helyezéssel büszkélkedhetett, míg az egészen 70 éves (!) koráig vissza-visszatérő Luis Unser kilencszer diadalmaskodott. Legjobb idejét (15”15,4″) 1953-ban futotta, három évvel az előtt, hogy háromszoros Indianapolis 500-as bajnok fia átvette volna a stafétát.
Lentz csak egyszer indult, majd 2000 dolláros nyereményét felmarkolva eltűnt az autósportból
Bobby Unser 1956-ban nyert először Open Wheelt a Pikes-on, majd minden idők legsikeresebb Unsereként nyolcszor ért be elsőként ebben a kategóriában, miközben kétszer Stockban is bizonyított, 1986-ban pedig egy Audi Sport Quattróval abszolút rekordot futott 11”09,22″-es idővel. Az Unserek fölényét nem csak Bobby biztosította, rajta kívül még unokatestvérei is taroltak a gyári autók között, sőt bátyja, a négyszeres Indy-győztes Al Unser is csatlakozott hozzájuk. A 70-es évek közepétől Bobby és Al fiai, a két „junior” passzolgatta egymásnak az aranyérmet, előbbi egy Chevy-motoros ADT-vel 1994-ben máig élő rekordot futott (10”05,85″). Hogy teljes legyen a kép, 1998-ban Bobby legfiatalabb lánya, Jeri Unser is megmérette magát a Mini Sprint géposztályban, ahol a hatodik helyet szerezte meg, majd 2003-ban csúcsidőt futott az elektromos autók csoportjában. Ez volt az Unser család utolsó nagy dobása, 69 év alatt 113-szor álltak rajthoz Coloradóban, és 38-szor léphettek a dobogó legfelső fokára.
Változó idők és változó pályavonal
A legendás dinasztia letűnése után az „egyéni” versenyzők korszaka kezdődött. Rod Millen például ötször nyert, és meg kell említenünk Per Ecklundot is, aki az ezredfordulón egy 2,0 literes, 750 lóerős, 1 g-s gyorsulásra képes Saab 9-3 Viggennel 11”21,58″-es időt futott, s ezzel máig a nyílt kategória csúcstartója. Bruce Canepa a dupla hátsótengelyes kamionok táborában ért el kimagasló eredményt, 3386 Nm-es Caterpillar motorral felszerelt Kenworth T2000-esét 1450 ló húzta fel a magasba, mindössze 13 perc 58 másodperc alatt. A Mini Sprint aktuális vezéralakját, Todd Cookot annak ellenére sem sikerült lenyomni, hogy a pálya több helyen kapott aszfaltot 2007-es „nagy szereplése” óta. Az arizonai versenyző saját építésű szöcskéjét terelte fel a célig szenzációs, 11”37,62″-es idővel.
Annak idején sokadlagos volt a biztonság, a nézők gyakorlatilag sorfalat álltak a pályavonal mentén
Idén számtalan rekord megdőlt, ami a technikai fejlődés mellett a már említett pályaátépítéseknek is köszönhető. Az elektromos autók legjobb eredményét Ikuo Hanawa és 268 lóerős, lítium-ion akkumulátorokról hajtott Yokohama EV-je írta át 12”20,084″-re, míg a Stockban Clint Vahsholtz javított 10”55,603″-re ötéves Ford Mustangjával. A kétkerekesek szekciójában a hatvanéves Rod Millen tudott faragni a legjobb időn, hátsókerékhajtású Hyundai Genesis Coupéjának befutásakor 11 perc 04,912 másodpercet mutatott az óra. A „nagy öreg” egyébként az idei versenyig abszolút csúcstartó volt a hegyen, 1994-ben, összkerekes Toyota Celicával beállított 10”04,06″-es eredményét Nobuhiro Tajima tette múltidőbe. A japánnak először sikerült alámennie a lélektani 10 perces határnak, kiemelkedő vezetési tudásának és az alatta dolgozó Suzuki SX4-esnek köszönhetően 9”51,278″-es adat kerülhetett a neve mellé. Az Unlimited kategóriában induló kis Suzuki az eredeti kasztni helyett térhálós csővázat és üvegszálburkolatot kapott, erőforrásként pedig egy 910 lóerős (!), ikerturbós V6-ost szuszakoltak bele… Hogy meddig marad a csúcson? Jó kérdés. A rajongók legnagyobb bánatára a következő versenyre teljesen leaszfaltozzák a bűvös 20 kilométert, így bármi megtörténhet…
A svájci származású Unser fivérek hét évtizedig domináltak a versenysorozatban
Hazai vonatkozás
Antal Krisztián versenyzői pályafutása a 90-es évek elején kezdődött, eleinte gokartozott, aztán az Astra-kupában indult, később pedig különféle nemzetközi versenysorozatokon ért el kisebb-nagyobb sikereket. Tíz éve anyagi okokból polcra tette a sisakot, tavaly azonban úgy döntött, hogy visszatér, és egyedi építésű Toyota Celicájával benevez a Pikes Peakre.
A kétkerékhajtású géposztályban indult, és igen figyelemreméltó idővel (13”29,417″) végzett a nyolcadik helyen. Krisztián a 2012-es versenyre teljesen új autót épít, méghozzá az Unlimited kategóriába, hiszen – ahogy ő mondta – csak a győzelem lehet a cél.
