Már útközben beszélgettünk arról, hogy milyen jó is lesz Párizs után, amikor is mint utasok fogunk ülni egy jó kocsiban, kitűnő vezetővel. Nem mintha a vezetés terhes lenne számomra, bár ötvenéves már a jogosítványom, de még mindig élvezem az autózást. Úgy véltük, hogy most mint vendégek felszabadultan, gondtalanul fogunk utazni, ráadásul olyanok társaságában, akik anyanyelvükön beszélgetnek, és jól kiismerik magukat a nyugati világban. Az ember amitől sokat vár, abban általában csalódik. Lehet, hogy velünk is ez történt, bár objektív tényezőkben látom az okot. Döntse el a kedves Olvasó.
Jól viselkedő kis autómat Jacques garázsában helyeztem el. Azért írom mindig, hogy kicsi, mert a DS 19-es Citroën, amellyel közel 20 évig jártam, most zsugorodott össze egy 1000 köbcentiméteres GS-re. Ifjúkoromban ennél nagyobb volt a motorbiciklim, egy 1200-as szóló Harley Davidsonom volt. Párizsban egy teljes nap pihenés következett, majd elindultunk a spanyol határ felé. A kétajtós Manta kupéba a beszállás nem ment ugyan könnyen, de amikor behuppantunk, úgy véltük, nem fogunk sokszor be-ki ugrálni. Eleinte kissé zavart, hogy a mélyből az előttem lévő fejpárnán kívül csak felhőfoszlányokat láttam. Mikor azután ráhajtottunk az autópályára, már nem is nyújtogattuk volna a nyakunkat, mert úgysem volt néznivaló. Jól láttam viszont a műszerfalat, s így megfigyeltem, ahogyan a sebességmérő mutatója kilendül jobbra, és megáll 140-nél, a benzinóra pedig, igaz, lassabban de határozottan megindul balra, a nulla felé. Ebben a tempóban a motor, a gumik, a kardántengely rezonanciáját véltem hallani, s úgy éreztem magam mintha egy nagybőgőben lennék, amelynek minden húrján egyszerre játszanak.
Szerencse, hogy a rohanást időnként csökkentette a „péage”, vagy ahogyan elkereszteltük „penyáz” felirat, amikor is le kellett lassítani, majd megállni, és néhány száz forintnak megfelelő frankot fizetni az autópálya használatáért. Ettől kezdve már úgy voltunk ezzel a táblával, mint ördög a bibliával. Ehhez járult még a két és fél óránkénti tankolás, a több mint három frankos extra benzinből. Jacques ugyan azt mondta, hogy ezt csak meg kell szokni. Én viszont minél többször nyúltam a zsebembe, annál kevésbé tudtam megszokni. Barátom, ismerve a véleményemet, egy tankolás közbeni csöndben, mert menet közben nem hallottuk egymás hangját, közölte, hogy azért megyünk az autópályán, mert meg akarja mutatni hétvégi telkét és hogy milyen gyorsan oda lehet érni. És valóban. Hét óra sem telt el, s alig 160 liter benzint fogyasztottunk, valamint 300 frank autópályadíjat fizettünk mindössze, amikor kilencszáz kilométer után a spanyol határ mellett kipréseltünk magunkat a kupéból, és megláttuk a hétvégi telket, amely nekünk az ígéret földjét jelentette, mert végre kinyújtózkodhattunk.
A szálláskeresés már úgy ment, ahogyan elképzeltük. Jacques otthonosan mozgott Perpignanban, a spanyol stílusú francia kisvárosban. Másnap, mire észbekaptam, már az autópályán robogtunk ismét. A francia és a spanyol autópálya között csak annyi volt a különbség, hogy mások voltak a feliratok és pezetával kellett fizetni. Most azért mentünk az autópályán, hogy időben érjünk Barcelonába. A lényeg, hogy ismét nem láttunk semmit. Spanyolhonban már Jacques se volt bölcsebb nálam, legalábbis nem volt szerencsénk a francia nyelvtudással. Barcelona elővárosában az információs iroda zárva volt. Egy Seat (spanyol Fiat) indult a város felé. No gondoltam, itt az alkalom, hogy barátomnak átadjam orientálódási módszerem. A seatos beszélt németül és franciául, így mindkettőnket megértett. Készséggel vállalata, hogy bevezet minket egy jó hotelbe. Mint megjegyezte, noha valamilyen fesztivál van, de ő majd szerez szobát. Néhány kilométer után a vezérautós kimutatott egy szállodára, parkolóhely hiányában azonban továbbhajtott, és leállt egy föld alatti parkolóba. Kocsink ottmaradt, mi pedig rogyadozva baktattunk táskáinkkal a jó negyedórányira lévő hotelig, noha közben két hotelt is láttunk. Ciceronévá vedlett spanyolunk azonban nem engedte, hogy betérjünk. Igaz, ő üres kézzel sétált mellettünk. A hotelbe érve felgyorsultak az események. A portás (akiről kiderült, hogy ő a tulajdonos) két napra teljes penzióval nyolcezer pezetát kért. Barátom hatezerért, félpanzióra, helyettem is megállapodott. Ezt előre ki kellett fizetni. Kísérőnknek megköszöntük a szívességét. Meglepetésünkre azonban kijelentette, hogy ő bérautós, és nyolcszázötvenhárom pezetát tesz ki a viteldíj a hatósági előírás szerint. Ha nem fizetünk, megy a rendőrségre. Mit lehetett tenni, fizettünk.
Másnap, városban sétálva megtudtuk, hogy a szemben lévő hotel felébe sem került volna. A drága szálloda miatt a bikaviadalról már szó nem lehetett. Csak kívülről néztük meg az arénát, és 60 pezetáért vettünk egy kis bikát. Indulásnál másik meglepetés ért, mert nem mondtuk meg előre, hogy két napra kell a parkolóhely, órára számoltak, a vége 1200 pezeta lett. Az előző érvágások miatt Mallorca megtekintése nem jöhetett szóba, és örültünk, amikor hazaindultunk. Nem az autópályán mentünk, és igen érdekes volt a határvároska, Le Perthus, amelyet hosszában szel át a határvonal. A jobb oldalon a spanyolok, a „határvonalat” minden további nélkül át lehet lépni. Itt óriási a forgalom, olcsók az italok, a bőr- és acéláruk. A francia rész viszont teljesen kihalt. Látszólag nincs ellenőrzés a határzónában, azonban szúrópróbával állítják meg az autókat, akik többet hoznak a megengedettnél, azokat szigorúan megbüntetik.
Még egy tapasztalatátadásra érdemes esemény. Amikor egy kis forgalmú mellékút benzinkútjánál tankoltunk, a kutas igen udvariasan gyors revíziót hajtott végre a Mantán. Megnézte az olajnívót, az akkumulátorban a savat, a hűtővíz- és fékfolyadékszintet, majd megtapogatta a transzformátort és megjegyezte:
– Csoda, hogy ment ez az autó olyan meleg a trafó, ki kellene cserélni.
Barátom tiltakozására, miközben magyarul megjegyezte: „Ismerem ezeket a trükköket”, a kutas vállat vont, és lecsukta a gépháztetőt. Jacques indított, de a Manta néma maradt. Belenézve a motorba, semmi rendellenességet nem láttam. Megtapogattam a trafót, én is melegnek találtam. (Melyik transzformátor nem meleg forró nyárban a motor mellett?) Miután közösen megállapítottuk, még szerencse, hogy itt történt, mivel nem volt tartalék trafónk, kicseréltettük a kutassal. A gyors szerelés után, miközben a régi trafót méla undorral az ócskavas közé dobta, felszerelte az újat, s diadalmas arccal nyugtázta, amikor a Manta motorja egy moccantásra beindult. Néhány száz kilométer lefutása után, egy újabb tankolásnál a kutas megjegyezte:
– Nem rendetlenkedik a motor? Mert meleg a trafó.
Ő is cserét javasolt. Nekem kezdett gyanús leni a dolog, s amikor a Manta nem indult, kiszálltam és alaposan megnéztem a trafót. Arra gondoltam, a kutas kihúzta a főkábelt, de az a helyén volt. Úgy véltük, rossz trafót szereltek fel. Ösztönösen megtapogattam a kivezetést, s éreztem, hogy a kábel végét a gumiharang tartja s legalább 30 milliméterre volt az érintkezőtől. Visszadugtam a kábelt, és mentünk tovább. Mindig tanul az ember. Ha a második kutas nem ugyanazt a trükköt alkalmazza, mint az első, soha nem jövünk rá, hogy átvertek minket. Az történt ugyanis, hogy mindkét esetben kihúzták a főkábelt a gumiharang széléig, így nem lehetett észrevenni. A kicserélt, ócskavasba dobott trafó ismét dobozba kerül, és a játék kezdődik elölről. Mint később egy nyugati lapban olvastuk, ugyanezt a trükköt megcsinálják az akkumulátor kábelsarujának meglazításával is.
Az előzőekről beszélgettünk, amikor néhány száz kilométer után szükségessé vált az olajcsere. Megálltunk egy elhagyott kis szerviznél. Az aknába lement a szerelő kiengedni az olajat, a másik pedig néhány perc múlva a gépháztető fölé hajolva öntötte az olajat a tölcsérbe. Az előzőek után nekem már minden gyanús volt, ezért kiszálltam a kocsiból és benéztem a motortérbe, nehogy ismét elbabráljanak valamit. Semmi gyanúsat nem tapasztaltam. A szerelő közömbös arccal öntötte az olajat a tölcsérbe. Amikor jobban szemügyre vettem a műveletet, elhűlt bennem a vér. A tölcsérből vastag gumicső vezetett az aknába, ahol a szerelő egy kannában fogta fel az olajat. Mikor szólni akartam, a szerelő a szájára tette az ujját, majd kezével a torkát nyiszálta, jelezve, hogy ha szólok, elvágja a torkomat. Rosszindulatú arcát látva, egy szót sem szóltam. Amikor már távol jártunk, akkor mondtam el Jacques-nak, hogy mit láttam. Barátom szokásos bölcsességével megnyugtatott:
– Okosan tetted, inkább cserélünk még egyszer olajat, abból nem lesz komplikáció.
Amikor barátainktól elbúcsúztunk, és a komfortos kávéfőzővel, szódavízzel is ellátott, jól rugózó, otthonos kocsinkban utaztunk távol az autópályától, a megszokott kilencvenes sebességgel, hat és fél literes fogyasztással, megjegyeztem: aki próbára akarja tenni a barátságot, menten el autótúrára, egy kocsiban barátaival. És még egy epizód, amelynek mulatságos figurája voltam, de minden magyar az lehetne. Sever-ben, egy szép kis francia városkában megálltam hotelt keresni. Az út mentén fenntartott szabad parkolóhely is volt, aminek megörültem. Az aranysapkás portás elég mogorva arccal fogadott, és valamit kérdezett franciául. Én elmondtam a sztereotíp szövegemet, amely úgyszólván teljes francia nyelvtudásomat képezte: „Monsieur, avez-vous une chambre?” (Uram, van önnek egy szobája?) A portás nézett rám, mint borjú az új kapura, és felháborodottan hadart valamit, majd félre nem érthető mozdulattal forgatta feje mellett szétnyitott kezét, nemzetközileg jelezve, hogy én megbolondultam. Erre elkaptam a kisember karját, kivonszoltam az utcára és az épület homlokzatára mutatva, hangosan olvastam a felírást: „Hotel de Ville”. A kisöreg erre a hasát csapkodva nevetett, és most én álltam csodálkozva. A bennünket időközben körülvevő járókelők közül az egyik németül tudó végre megkönyörült rajtam, és elmagyarázta, hogy az Hotel de Ville jelentése: városháza. Itt pedig hiába kerestem volna szobát.
Surányi Endre
Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!
