Minden korszaknak megvannak a maga álomautói. A 70-es és a 80-as években a cápának becézett 6-os sorozat volt az egyik legvágyottabb német autó. Közel 14 éves életciklusával az E24-es tartja a leghosszabb ideig gyártott BMW rekordját. A kb. 86 000 darabos széria túlélői ma is műértők játékszerének számítanak. Az egyik német hirdetőoldalon 180-nál is több példány keres gazdát, de nem csak hazájában érdemes keresni. A kipróbált 633 CSi Franciaországból került a Lovász Classic gyűjteményébe, ahol egy teljes restaurálás során nyerte vissza eredeti fényét.
A munka a karosszériát és a hajtásláncot is érintette, a kitartás és a lelkesedés eredménye egy gyári állapotú kupé, amely most is ugyanolyan szívbemarkoló, mint egykor. Ami annak idején a csúcstechnikát és a legmagasabb szintű mérnöki munkát képviselte, az ma is több egyszerű autónál, maga a négy keréken guruló stílus. Egy korszak tökéletes lenyomata és ideális veteránautó, elég, ha fotogén külsejére gondolunk. Kupé karosszériája impresszív, nem számít, hogy elődjével, az E9-essel szemben B-oszloppal készült. Hegyes orra nyers egyszerűségével férfias kezet kívánó teljesítményt sejtet, könnyed, mégis masszív autó benyomását kelti.
A franciákhoz nem csak ennek a példánynak van köze, hiszen a bajor márka dizájn főnöke Paul Bracq, a zseniális formatervező volt, aki a 60-as években a Mercedes-Benz típusait is időtlen eleganciával ruházta fel. Nagy szerepe volt abban, hogy ezek az autók ikonoknak számítanak, és annak ellenére is hipnotikus erővel bírnak, hogy a szemünk azóta egészen más formákhoz és arányokhoz szokott. Bár sokféle metálfényezéssel is lehetett rendelni, a fehér (Alpinweiß) is kiemeli eltalált arányait és a sok kis apró részletet, melyeken sokáig el lehet időzni.
Nehéz eldönteni, hogy látványban vagy vezetési élményben nyújt-e többet, már csak azért is, mert azóta már nem csak a szemünk, hanem többi érzékszervünk is másféle ingerekhez szokott. Bármilyen közvetlen a kezelhetősége, kifinomult a működése, menettulajdonságai elmaradnak a várakozásainktól. Ezért elsősorban a háromfokozatú, ZF automatikus váltót hibáztathatjuk, a tulajdonos szerint is ez a szerkezet a fehér autó gyenge pontja. Akkoriban persze komoly felárért lehetett megkapni és a maga módján hozzá is tett a gran turismókra jellemző, fennkölt hangulathoz, dinamikusabb gyorsulást néz ki belőle az ember.
A Bosch L-Jetronic befecskendezős, sorhatos, 3,2 literes motor, 200 lóerős teljesítménye és 280 Nm-es nyomatéka papíron sem tűnik kiugrónak, pedig a maga korában annak számított, hangja, karaktere, gépies érzete egészen más érzékeinkre hat. Minél többet vezetjük, annál inkább megszokjuk a működését és elkezdünk eggyé válni az autóval. Élvezzük masszívan összeszerelt karosszériáját, a már akkoriban is kivételes érzékkel tervezett vezetési pozíciót, a sofőr felé forduló műszerfalat, a jó kilátást, a világos, tágas belsőt, ahol a B-oszlop dacára gombnyomásra csusszannak le a hátsó ablakok.
Gazdag műszerezettségének része az akkor újdonságot jelentő Check Control visszajelző, amely a féklámpa, az ablakmosó-tartály, a hűtővíz, a motor- és fékolaj, illetve a fékbetétek állapotáról tájékoztat. Felszereltségét a négy elektromos ablakemelő mellett elektromosan állítható külső tükrök, központi zár, állítható magasságú vezetőülés, hosszirányban állítható szervokormány és fordulatszámmérő mellett színezett üvegek, könnyűfém felnik és halogén fényszórók tették irigylésre méltóvá, mindezt az automatikus váltó mellett légkondicionálóval és kézi vagy motoros mozgatású tolótetővel lehetett fokozni.
