Sok-sok éve számolom magam a motorosok – gyakran és sajnos, jogosan ostorozott – táborába. Ezt a szerénynek szánt megállapítást azért küldöm előőrsként, mert így szeretném elnyerni azoknak a motorosoknak bizalmát, akikhez e sorokat címzem. A legteljesebb jószándék, segíteni akarás ültetett az írógéphez, mert az elmúlt vasárnap a Balatonnál jártunk, és nagyon sok ijedelmet vagy sajnálkozást kiváltó jelent gondolkoztatott el.
Először – a fontossági sorrend szerint – a magukra és az országutat használó embertársaira veszélyes barátaimról szólnék. (Ez alkalommal nem írjuk ki az enyhén szólva fegyelmezetlen motorosok járművének rendszámát.) Mintegy 90-es tempóban utazott a járműoszlop, amikor egy csinos utassal terhelt Pannónia P-20 villámcsapásként vágódott két kocsi közé. Persze hamarosan kiderült, hogy ezt a manővert egy szemből érkező busz miatt „élvezhettük”. Motorosunk megtisztelte maradásával az oszlopot, de – és ez az érthetetlen – nem tartott féktávot. Kilométereken keresztül azon izgultunk, miként fog majd sértetlenül megállni a Pannónia, ha – ne adj’ isten – gyors fékezésre kerülne sor. A fékezéssel és követési távolsággal kapcsolatban már megszámlálhatatlan cikket közölt az AM, de úgy látszik, ez a könnyelmű barátom nem olvasta azokat. (Ezúton ajánlanám szíves figyelmébe.) Jó, elhisszük, hogy a P-20-nak igazán jó fékei vannak, és a motoros reflexeinek kitűnőségében sem kételkedünk. Csakhogy a fizika törvényekkel ő sem tud kibabrálni, ezek teljesen egyértelműek. A sebesség hatványában növekszik a féktávolság! És ez alól nincs kivétel! Valamennyien fellélegeztünk, amikor a Pannóniás kecses bógniban kikanyarodott, és huss, – javára legyen írva – gyorsan elhúzott a kocsisor mellett.
Aztán itt vannak a Starok és társaik. Szó sincs róla, pompás kis motorok ezek (pontosan tudom, fiamnak is Starja van) – mégsem alkalmasak arra, hogy együtt ússzanak az országutak egyre gyorsban hömpölygő folyamával. Túl azon, hogy e motorocskák élettartamát ugrásszerűen rövidíti a gazda nagyzási hóbortja, miszerint ő, a motoros különlegesen sikerült példánynak tartja a járművét (így küzdve le az egyébként indokolatlan kisebbrendűségi érzését), és ezért lépést akar tartani a tempósan haladó járműoszloppal. Nem jó ez senkinek, de leginkább a kismotor tulajdonosának. A gyorshajtáshoz nem kell tudás? Erre mindenki képes, akinek bírja a motorja? Szó nincs róla. Tessék csak megkérdezni Szabó Lászlót, vagy Kurucz Györgyöt. Majd tartanak egy kerek kiselőadást. De ha ez kevés, kérdezzék meg azokat a motoros társainkat, akiket az ország különböző kórházainak sebészeti osztályán ápolnak éppen azért, mert vagy nem tudták, hogy nem elég csak a gázmarkolatot az ütközőig húzni, vagy azt hitték, hogy e ritka tudás birtokában vannak.
Akadnak olyanok is, akik ugyan önkritikusak (sajnos, ezek a barátaim vannak kevesebben), és megfelelően tudják osztályba sorolni motorozási képességüket, valamit járművük teljesítményét, de – nem sokat törődnek motorjukkal, illetve annak „cipőivel”. Éppen tavaly ősszel jelent meg az AM-ben egy fényképekkel „díszített” cikk a kopott gumikról. Erre gondoltunk, amikor a Balaton partján hűsölő motoros barátaim árnyékba állított paripáit vizitáltuk. A szaldó elég kiábrándító volt: jócskán találtunk lefutott gumiabroncsokat. Pedig ott sorjáznak az új köpenyek az üzletek polcain! Hangsúlyozzuk-e, hogy mennyivel olcsóbb az új gumiabroncs, mint mondjuk a jövedelemkiesés a teljes gyógyulásig, vagy egyszerűen a motorkerékpár javításának költsége? Mi ez, ha nem megbocsáthatatlanul vétkes könnyelműség?!
Aztán találkoztunk – és milyen sűrűn – olyan motorosokkal, akik javítottak. Igaz, olyan motor nincsen, amelyikkel ne fordulna elő valami műszaki hiba (az ember mennyivel tökéletesebb „szerkezet”, mint a motor, és lám, ő is elmegy időnként orvoshoz), de egészen bizonyos, hogy e kényszerpihenők egy hányadát megtakaríthatnák maguknak a motorosok. A megfelelően előkészített jármű ritkábban hagyja cserben a gazdáját. Magam is szereltem már árokparton, és így jól tudom, mit jelent az a segítési felajánlás, amely annyira jellemző a mi nagy motoros családunkra. Csakhogy nem helyes, ha – ennek tudatában – ezzel visszaélnek egyesek: majd segítenek a kollégák. És ha már zátonyra veti rossz sorsa a motorost, nagyon kérem: húzódjék minél távolabb az úttól, ezzel elsősorban önmagát védi egy esetleges további bajtól. Nappal még elviselhető a „Hol itt a hiba?” nevű – néha társas formában folyó – alkalmi játék, de ha leszáll az est, akkor komorabb a szárnyaszegett motoros hangulata. Ilyenkor van csak igazán szükség segítségre! De még jobb: hibátlanul előkészített motorral útnak indulni.
Lenne még mit kopogni az írógépen, hiszen egy ilyen kirándulás az országúton sok gondolatot ébreszt. Kedves motoros barátaimtól búcsúzóul annyit kérnék, valamennyiünk nevében: aki nyeregbe ül, ne felejtse, hogy egy félmilliós közösségnek tagja, viselkedjék, motorozzék úgy, hogy ne kelljen szégyenkeznünk. Figyelmeztesse erre mindig a közúti balesetet szenvedő motorosok ijesztően nagy száma.
Rózsa György
Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!
