Milliomosok

Nem tudom, melyiket könnyebb összeszedni: egymillió forintot, vagy egymillió balesetmentes kilométert. Az azonban bizonyos, hogy kevesebb embernek van egymillió kilométer a háta mögött, mint egymillió ingatlanban vagy betétkönyvben. Az se kétséges, hogy közúti milliomosnak lenni jó néhány ősz hajszálba, sőt, elhullott hajszálba kerül. Ezeket a milliókat nem lehet örökölni, ügyeskedve megszerezni, csak egyetlen módon: naponta a volán mögé ülni, a szabályokat ismerve, udvariasan, óvatosan – és talán egy adag szerencsével is – vezetni, éveken, évtizedeken keresztül. Bozsó Antalnak, Kozák Bélának és Sebestyén Istvánnak, a szolnoki 7-es Volán pilótáinak ez már sikerült. De mit, mennyit tettek érte?

Gyalog még nem megy(?…)

Bozsó Antal ezt mondja:
– A busszal még soha semmi baj nem történt. Pedig 1957 óta vagyok a Volánnál, közlekedtem már a leglehetetlenebb körülmények között, vezettem egyhuzamban 16 órát, jártam belföldön-külföldön, amerre a munka szállított, és még szabálysértésem se volt. Erre a közelmúltban – lehet, hogy komikus is – egy szabadnapomon gyalog mentem át az úttesten, hát nem összetalálkoztam egy motorossal! Hogy ki volt a hibás, tényleg nem tudom, de lehet, hogy gyalog rosszabbul közlekedek, mint busszal. A lábam tört el, de most már szépen gyógyul. Remélem, még egy-két hét, és újra dolgozhatok. Az az igazság, hogy nehezen bírom a tétlenséget. Ugyanazon a vonalon járok 1957 óta, Tiszabő-Karcag-Szolnok között. Úgy ismerem az utat, mint a tenyeremet. A legnagyobb ködben se szoktam késni, pedig az útvonal hossza 400 kilométer. Én is „fakarusszal” kezdtem, majd jöttek a kisbuszok, a 602-es, a 630-as, a 66-os Ikarus, most meg a 266-ost vezetem. Mondanom se kell, hogy ez a legjobb, bár elődeivel se volt különösebb bajom. Amelyikre ráültem, az „élete” végéig nálam volt.

Bozsó Antal

Az elmúlt két évtizednek sok kellemes és kellemetlen emléke van, de soha nem fogom elfelejteni azt, ami 1962. július 16-án 9 óra 8 perc és 9 perc között történt. Jobban emlékszem rá, mint az esküvőmre. Tiszagyenda felé haladva egy rejtett törés következtében a 602-es Ikarus bal eleje kettévált. Nem kívánom senkinek, hogy a lélekjelenlétére akkora szükség legyen, mint nekem abban a pillanatban. A zsúfolt kocsi egyetlen utasa se sérült meg, csak kisebb anyagi kár, meg egy életre szóló jeges emlék keletkezett.

Munkaköpeny, mint gumibelső

Kozák Béla így emlékszik vissza:
– Én szerencsés ember vagyok. Volt már jó néhány rossz előzésem, figyelmetlen mozdulatom, szabálytalanságom. Nemegyszer – mint rendőr – saját magamat megbüntettem volna. Az az igazság, hogy mindenkinek van néhány rossz „húzása”. Persze, minél kevesebb, annál jobb. Eddig sikerül kivédeni ezeket, pedig 1952 óta vagyok hivatásos sofőr. Most ZIL-lel járok, ezzel a robusztus kocsival. Kicsit félnek is tőle a szembejövők. Pedig éppen úgy szelíd vagy vad jószág, mint bármelyik. Attól függ, milyen ember ül a volánnál. Egy titok van: amikor behúzom a kocsi ajtaját, az otthoni, vagy bármilyen problémákat elfelejtem. Ezt nem könnyű megtenni, d akinek sikerül, nincs más gondja, csak az, hogy az utat figyelje. Higgye el, ezen múlik. Ma már a kocsik műszaki állapota olyan tökéletes, hogy ha indulás előtt mindent ellenőrzök, aligha történhet hiba. Esetleg emberi…

Kozák Béla

Emlékszem, 1952-ben egy Csepelre ültem először, és mivel nem volt belsőnk, a munkaköpenyünket tömtük a külső alá. Lehet, hogy ha már ez hihetetlennek tűnik, de akkor még ilyen gondjaink voltak. Most? Biztonságosan, épségben célba érni. Eddig mindig sikerült…

Egymillió km helyi járaton

Sebestyén István más körülmények között dolgozik:
– Az ember nyolc órát vezet egyhuzamban, aztán kiderült, hogy alig ment néhány tíz kilométert. Hiába, végig lakott terület van, lovas kocsik, teherautók, motorok előttem, mögöttem, nem nagyon lehet haladni. Aki helyi járaton közlekedik, ezt megszokja, így természetes. Sokszor kérdezik, hogy ideges vagyok-e, amikor percekig ácsorogni kell valami forgalmi akadály miatt. Soha. Minek türelmetlenkedjek, azzal úgyse leszek gyorsabb. Ma már az utazóközönség nagy része is hasonlóan gondolkodik, ritkán mondanak olyat, ami valamikor gyakori volt: „lejár a személyi igazolványom”, meg „kinő a fű a busz alatt”. Amikor utasaim megtudták, hogy milliomos lettem, az üvegen keresztül integettek, láttam rajtuk, hogy őszintén örülnek. Az se mindegy ám, hogy tudják: vigyázok rájuk, és egyetlen dolgom van: biztonságosan célba vinni őket.