Szűkebb hazánk első női buszsofőrje a volán mögül ment nyugdíjba, de még ma is tekeri a kormányt. Varrónőnek tanult, mégis egy kevésbé nőies szakmában dolgozott közel harminc éven keresztül. Ez talán nem meglepő, hiszen sofőr családban nőtt fel, édesapja és egyik bátyja is buszsofőrként dolgozott, a másik testvére autószerelő, a harmadik pedig nehézgépszerelő volt. Talán ez lehet a magyarázata annak, hogy Bükkiné Danyi Ilona Nógrád megye első női buszsofőrjeként tekerte a kormányt egészen nyugdíjazásáig.

– Sosem érdekelt a babázás és a lányos elfoglaltságok. Ennek az lehet az oka, hogy a három bátyám mellett egyetlen lányként nőttem fel. Varrónőnek tanultam, de nem dolgoztam ebben a szakmában – kezdi történetét Ilona néni, akivel otthonában beszélgettünk. A szobában mindezek ellenére egy varrógép is helyet kapott, mint mondja, apróbb javításokat annak ellenére is megcsinál a családnak, hogy sosem szeretett varrni. Sőt úgy általában sem kedvelte a lányos elfoglaltságokat, sosem hímzett, nem horgolt és a kertben sem szívesen tevékenykedett. Ma is tisztán emlékszik azonban arra a napra, amikor egy álláshirdetést pillantott meg az akkori Centrum Áruház kirakatában. Miután a folyton fecsegő madár kalitkáját letakarja és egy időre csend lesz a szobában, el is meséli hogyan kezdődött buszsofőri karrierje.

Zöld Škodával kezdődött minden
– Édesapámnak volt egy zöld Škodája, amit nagyon szerettem volna vezetni. Azonban nem volt pénzem arra, hogy megszerezzem a jogosítványt, mivel egyedül neveltem a két kislányomat. Egy nap felfedeztem egy álláshirdetést a salgótarjáni áruház kirakatában. Sofőröket keresett a Volán és nem volt kikötés, hogy csak férfiak jelentkezhetnek. Két évre kellett leszerződni, annak fejében a társaság finanszírozta a vezetői engedély megszerzését. Így lett jogosítványom, B és a C kategóriás. Aláírtam a munkaszerződést és nem két évig, hanem nyugdíjazásomig dolgoztam a cégnél.
Mint mondta, először a rakodógépes szerelők sofőrjeként egy Zuk típusú kisteherautóval járt. Később, amikor megszűnt ez a pozíció, a Volán által működtetett tüzépre került. Itt már 3,5 tonnás AVIA billenccsel szállította nyolc éven keresztül a szenet és fát.
– A rendszerváltás előtt csak közlekedésügyi miniszteri engedéllyel lehetett nőként 3,5 tonnánál nehezebb járművet vezetni. Azonban 1989-et követően ez megszűnt, így saját költségen megszereztem a D és az E kategóriás jogosítványt is. Amikor ezek meglettek, akkor jelentkeztem buszsofőrnek és szívesen átvettek a személyszállításra.

Volt, aki nem szállt fel a buszra
Egy-két hétig jártam csak Ikarus 260-as típusú kisbusszal, aztán csuklós buszra kerültem. Tizennyolc éven keresztül szállítottam az utasokat Salgótarján területén, a helyközi járatot is próbáltam, de ott nem éreztem jól magam, így maradtam a helyi járaton. A közel három évtized alatt, amit a Volánnál sofőrként töltöttem saját hibámból nem volt balesetem. Azonban többször is találkoztam amiatt előítélettel, mert nőként ültem a buszsofőri székben. Volt, aki emiatt fel sem szállt a járatra – sorolja az emlékeket Ilona néni, aki arról is beszámolt, hogy kezdetben a kollégák sem hittek abban, hogy sokáig marad ebben a szakmában.
Nem volt rajtam kívül másik női buszsofőr a társaságnál, később sem lett népszerű ez a munka a hölgyek körében. Eleinte a férfi kollégák fogadásokat kötöttek arra, hogy meddig maradok a vállalatnál, azonban a várakozásokkal ellentétben nem adtam fel, ugyanúgy dolgoztam, mint a férfiak. Idővel megszokták, hogy ott vagyok, én pedig nagyon szerettem sofőrként dolgozni. Jól kijöttem mindegyik munkatársammal. A váltótársammal abban egyeztünk meg, hogy ő a nagyobb javításokat végzi el, rám pedig a takarítás maradt. Ebből is látszik, hogy a férfi-női szerepek azért mégis mindig megmaradnak.
Hozzátette: nem csak vezetni kellett a buszokat, az sem volt baj, ha az apróbb javításokat meg tudta csinálni. Így megoldotta, ha egy biztosítékot kellett kicserélni, kulcs nélkül is be tudta indítani a járművet és helyrehozta, ha az egyik ajtó nem nyílt ki az utasok előtt.

Ma is tekeri a kormányt
– Az utasok sokszor felkapták a fejüket, amikor meglátták, hogy én ülök a volán mögött. Mivel mi nők érzékenyebbek vagyunk, előfordult, hogy a lelkemre vettem egy-egy bántó mondatot. De alapvetően nagyon szerettem a munkámat. Buszsofőrként naponta rengeteg emberrel kerültem kapcsolatba és bizony szinte minden napra jutott egy-két nehezebben kezelhető utas. Mindig megoldottam azonban a nézeteltéréséket, nem hagytam magam, ha kellett én is felemeltem a hangom – fogalmaz Bükkiné Danyi Ilona, aki 2007-ben ugyan nyugdíjba vonult, azonban azóta is aktíva éli a mindennapokat.
– Közel egymillió kilométert vezettem a Volánnál töltött évek alatt. Úttörő voltam a szakmámban, de nem volt aki kövessen. Nem könnyű nőként helyt állni ezen a területen, főleg, ha nincs megfelelő háttér. Nekem a szüleim segítettek abban, hogy a munkát össze tudjam egyeztetni a gyerekneveléssel.
Mint mondta, a Škodával, ami miatt megszerezte a jogosítványt nagyon sokat utaztak. Bejárták az országot, sőt Németországba és Szlovákiába is eljutottak. A vezetésről sosem mondott le, ma is a saját autójával jár, utasként nem gyakran száll buszra. Arra a kérdésre, hogy mivel telnek a nyugdíjas évek hosszan sorolja a választ. Unatkozni egy perce sincs, az unokák és a dédunokák mindig adnak feladatot. De nyugdíj mellett is folyamatosan dolgozik, most a helyi gyorsétteremben takarít. Emellett az Ezerszín, Ezernyi Szív Egyesületnek is tagja, fiatalokat megszégyenítő aktivitással éli az életet.