Kedves AM!
Amikor a napokban telefonon beszéltünk s jeleztem Neked, hogy érdekes riporttémám lenne a számodra, még nem gondoltam rá, hogy mégsem lesz erőm megírni e cikket. Éppen ezért egyszerűen levelet küldök, s benne elmondom öt ember csodálatos megmenekülését. Eddig úgy tudtam, hogy ezerkilencszáztizen… egyszóval igen régen születtem. Szeretettel közlöm, hogy ez a dátum már idejét múlta. Új születésnapom 1970. július 10., péntek, este 6 óra 3 perc, Rijeka előtt úgy 40 kilométerre.
Az úgy történt, hogy egyhetes palicsi nyaralás után fiatal (alig 61 éves) barátom hároméves Opel Rekordján hajnali 5 órakor elindultunk Rijeka irányába. Az úticél Krk szigete, a távolság pedig 560 km körül. Mondom a barátomnak, akit nevezzünk az egyszerűség kedvéért Nagy Pistának:
– Öreg, Zágráb előtt ne szálljunk meg egy motelben? Nem lesz sok egyszerre? S másnap reggel megyünk tovább. Bár útközben megállunk majd reggelizni, meg ebédelni is.
– Ugyan már! Két éve Olaszországban, Ausztriában, meg Svájcban jártunk az asszonnyal, mentem én ennél többet is egyvégtében.
Jó-jó, gondolom magamban, amíg rá nem térünk a Belgrád-Zágráb műútra, addig gondosan „navigálok”, mint Zsembery Jenő barátom a Ferjáncz Attilának, bár mi nem versenyezni fogunk. Az utat viszont figyelnem kell. Persze, amikor Eszékről kijövünk, mégis eltájolunk, mert Pista annyira nyomja a gázt, hogy nem tudom megfigyelni a táblákat. Tíz kilométer oda, tíz vissza, az összesen húsz. A műúton behozzuk a többletkilométert, s itt négy vagy öt borzalmas szerencsétlenség következményeit látjuk. Két, egymásba rohant személyautót csak hidegvágóval tudnak szétszedni, a felismerhetetlenségig összeroncsolt holttesteket éppen akkor emelik ki, amikor odaérünk. Odébb személy- és teherautó karamboljának utózöngéi, a holttestek újságpapírral letakarva, a hullaszállító kocsi még nem ért ide.
Szívfacsaró látvány, de meg kell állnunk, mert csak az úttest egyik oldalán mehet a forgalom. Zágráb alatt letérünk, s amikor Karlovácot elhagyjuk, egyre több a keskeny őt, a szerpentin. Gorne Jelenje előtt meg elhagyjuk a rijekai utat, hogy rövidebb távon érjük el a tengert, illetve a Voz-t, a kompot, amelyik aztán átvisz Krk szigetére. S ekkor Pista szabályosan megőrül. Ő, aki idehaza mindig „normálisan” közlekedett, többször voltam vele vidéken, remek úton, a legjobb látási körülmények között sem ment 85-90-nél többel. Pedig a Rekord valóban bírja az úton a 140-et is, „fejfájás nélkül”. Vagy tizenötször megyünk át a záróvonalon, előzünk úgy, hogy éppencsak megelőzzük az előttünk haladó kocsit, és már elsuhan mellettünk az ellenkező irányból egy autó. Annyit többször is látok, hogy a vezető fenyeget – és jogosan. Máskor meg éppen hogy vissza tudunk húzódni. Mögöttem ül a feleségem, kétpercenként szól előre:
– Pista, ne rohanj, mint az őrült! Odaérünk. Ha nem hétre, hát nyolcra.
Pista felesége – aki pedig máskor, odahaza ugyancsak kinyitja a száját – egy-két alkalommal nagyon bátortalanul hallatja a hangját, hogy „Nem kell úgy sietnünk”.
Pistát azonban megszállja a sebesség ördöge. Még Zágráb előtt, egy francia rendszámú Renault-val is volt egy kis párviadal, szerencsére annak vezetője – szamárfület mutatva – Zágrábba ment, de látom a barátomon, hogy még mindig bosszantja a dolog. Morog is olyanféléket, hogy ez a kocsi nem tud lassan menni. Aztán elkap minket az autós rendőrjárőr, tárcsa, megállunk. Az őrmester előveszi a blokkfüzetét, zordonan csak ennyit mond: „Ötven dínár” – nyújtja a papírt, átveszi a pénzt, s már megy is tovább. Mi is – változatlanul gyorsan, sok-sok szabálytalansággal. Már azon gondolkozom: megállítom és kiszállunk, majd autóstoppal megyünk tovább. Dehát ezt mégsem lehet. Aztán úgy 3-4 perc múlva. Bal forduló, amiről bizonyára azt hiszi, hogy egyszerű, nyújtott kanyar. Jóságos atyaúristen! Azt hiszi! Negyvennel-ötvennel lenne szabad mennünk, de a mutató állandóan a 85 és 90 között vibrál. És miután a kanyar egy részét sikerül „bevennünk”, a következő pillanatban nekirohanunk egy kerékvetőnek, hatalmas csattanás, előttem elsötétül minden. Talán annyi villan át az agyamon, hogy „ez a vég”, más semmi. Előttünk távol csak a kék ég. Fák, fű, minden valahol alattunk.
Több mint 25 éve volt nekem egy balesetem, amikor kis százas Sachs-motorommal Komárom felől kocogtam, körülbelül 35 kilométeres sebességgel Pest felé. Aztán arra eszméltem, hogy fehér mennyezet van fölöttem, s megkérdeztem, hol vagyok. Mondta valaki: kórházban. A további eszmecsere során kiderült, hogy egy autó belémjött, szemben, s engem az országúton szedtek össze. Tizenhat nap után tértem magamhoz, addig (állítólag) mesterségesen tápláltak. Koponyaalapi repedés, agyrázkódás, meg egyéb apróságok. Viszont semmire sem emlékeztem, még a balesetem pillanatára sem, tehát nem maradt bennem félelemérzet. De itt, itt… ezredmásodpercre megsuhintott a halál szele. S aztán arra nyitom ki a szemem, hogy őrült barátom rámesik., beveri a fejét a szélvédőbe, orromon-számon dől a vér. Csodák csodája: a kocsi négy keréken áll, kissé ferdén, előttünk és jobbra mellettünk fiatal, 6-7 centi átmérőjű fák. Lehet, hogy akácfák, nincs idegzetem a megfigyelésre. Hátraszólok a páromnak, hátrafordulni nem tudok, mert iszonyút nyilall a mellkasom jobb oldala, érzem, hogy eltört a bordám. Kérdem: „hogy vagy?” Elhaló hangon jön a válasz: „Borzasztóan fáj a fejem.”.
Valahogy a bal oldali ajtón át kikecmergünk. Pista feje és könyöke véres, feleségén és nevelt lányukon egyetlen karcolás sincs. Asszonyom fején borzasztó púp, de törése, úgy látom, nincs. Mindjárt megáll odafönn 2-3 kocsi, lesietnek segíteni néhányan. Leülök, mert magam is gyönge vagyok, körülnézek. És elborzadok, amikor felnézek a szerpentinre. Később meg akarom szemlélni a kocsi jobb első részét kívülről is. Odavánszorgok az Opel elejéhez, de a jobb első kerék közelébe már nem férek oda. A legszélső kis fától úgy 60-70 centire 55-60 fokos, köves hegyoldal, az alja valahol 80 méternyire lehet.
Előkeresem a Rolleiflexet, aztán – honnan? – lelki erőt gyűjtök és fotografálni kezdek. Ülve, mert a mellem szörnyen fáj. A távolságbeállító tönkrement, csak utólag, idehaza tudtam meg, hogy minden felvétel – végtelenre beállítva készült el. Ezért nem tűélesek… Egyszóval egyet kattintok a szerpentinre.
A kép bal oldala felől jöttünk, látni a kidöntött kerékvető nyomát. Amikor talajt értünk, a kocsi a hossztengelye körül teljes fordulatot tett, először a jobb oldalára, aztán fejre, aztán a bal oldalára, végül négy kerékre. És legvégül, mondom, a fák megfogták. Így látható a kocsi a másik felvételen. A tetejére erősített két hatalmas, fehérneműkkel megrakott bőröndöt persze lehorzsolták a kövek, de lehet, hogy a bőröndök is közrejátszottak megmenekülésünkben.
Még egy, a képekhez. A szintkülönbség a szerpentin széle és a talaj között, ahol a kocsi áll, 5-6 méter. A távolság – 20-22 méter. Az első képen látni talán, hogy a szerpentin alatti füves, köves rész lejtése mintegy 45 fokos. Hát ennyit akartam Neked elmondani. A Te lapodat százezrek olvassák, akik közül bizonyára nagyon-nagyon sokan elgondolkodnak majd ezen az eseten.
Szücs László
Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!
