Az alacsonyan gomolygó nyirkos ködre első derengését szórta a barátságtalanul érkező téli reggel. Mintha megbántva álcázni, gátolni akarta volna az ébredő életet, amelynek kibontakozása most is – mint minden napon – a megszokott volt: ritmusát zord köszöntése sem zavarhatta meg. Feltűrt gallérú fázós emberek számlálják leszegett fejjel szapora lépteiket az autóóriások között. A MÁVAUT Engels téri pályaudvarát övező pályán oszlopokra függesztett számok. Ezek jelölik az autóbuszjárat helyi értékeit. A központi épület földszintjén kultúr-váróterem. Diszkrét világításával is impozáns csarnok. Az ablakok mellett pálmák, zöldnövények. Szép és egyben hasznos kellékei egy ilyen enteriőrnek: fáradhatatlanul szűrik, asszimilálják a csarnokban fátyolos foszlányokban áramló, áttetsző füstködöt. Élő, lélegző, levegőtisztító gépek ezek.
Csomagok. Gyermekek és felnőttek: városiak és vidékiek. Amott, egymásnak fordított fotelekben beszélgetők: a korai keléstől lassan ocsudva csak, álmos szavakkal tolják a perceket. Fent és lent, az ügyeleti szobákban és egyéb posztokon serényen dolgoznak. Ők a szolgálattevők. Munkájuk begyakorlott, szinte gépiesen pontos. Nincs felesleges szavuk, mozdulatuk. A forgalmi irodából csinos kalauznő igyekszik az ötös kocsiállás felé. Vállán szolgálati táska, hóna alatt a busz útvonalát jelző tábla.
– Hatvanegyet írunk! – röpíti oda a szót az utasok csomagjaival foglalatoskodó vezetőnek, majd a felszállók jegyeit veszi kezelésbe. Az indítóellenőr jelt ad. A nagy autóbusztest zajtalanul, méltóságteljesen megkerüli a pályaudvart övező teret. És a Bajcsy-Zsilinszky úton át Szeged felé, szárnya alá veszi a kilométereket. A kalauznő a reggeli kedves köszöntését – talán a rend kedvéért is – barátságos figyelmeztetéssel toldja meg:
– Ez a járat Kecskeméten, Kiskunfélegyházán, Kisteleken át Szegedre közlekedik.
Az autóbuszvezető negyven körüli, markáns vonású férfi. Gondolatait, figyelmét most csak az út köti le. Az út, amelynek szigorú menetidőhöz kötött minden métere a ködharmattól alig áttetsző szélvédőüveg előtt tárul eléje. És amely a reggeli csúcs ezer színt váltó forgatagában vigasztalanul csúszós, nyálkás. A külső Soroksári úton alkalmi karácsonyfavásárrá varázsolt játszóteret hagyunk magunk mögött. Mintha az ünnepi fenyőág tűzte volna a képhez: a rádió reggeli krónikása is a közelgő karácsonyi és újévi munkaszünet beosztásairól sugározza a híreket. A műszerfalon kis naptért látok: Kreszács József autóbuszvezető havi beosztása. A pirosbetűs ünnepek mindegyikén fekete tintával berajzolt iksz. Azok tehát kivétel nélkül szolgálati napok.
A nagy jármű immár a város határán túl, az országúton gyűjti a kilométereket. Az út csendes. A vezetőnek mégis egy különösen bosszantó akadállyal kell megküzdenie. Hiába tisztít kívülről az ablaktörlő lapát, a szélvédőt konok kitartással minduntalan az utastérből lecsapódó pára vakítja el. Félkézre kell fogni a hetvenes tempóval úszó nagy testet irányító volánt, hogy a szivacs – ha néhány percre is – a párát eltüntesse. Az újságból olvastam röviddel előbb a páros űrrepülők sikereit. A modern technika nagyszerű diadala. És ez bátorított, hogy a gondolatsort továbbvigyem: talán már a közeli jövőben előteremthetünk egy eszközt arra is, ami majd a földi, hagyományos járművek szélvédőjén a balesetveszélyes párásodást meggátolja…
Dabas után, a nyílt országúton különös akadály miatt kell néhány percig vesztegelni. Előttünk Volga áll, körülötte iskolatáskás apró gyermekek. És vezetőnk – bár óráján méri fel az időveszteséget – csöppet sem türelmetlen. Jól ismert kép. Az autósok íratlan törvénye ez is. Önként veszik fel az útról az iskolához sokszor kilométereket gyalogló tanyasi gyerekeket. Az újhartyáni elágazásnál csonka eperfa deres ágait pattogó szikrákat vető rőzsemáglya lüktető fénye világítja meg. A tűz körül kurta bekecsben kucsmás emberek. Betonszegéllyel töltik fel, egészítik ki a padkát. Útjavítók. Most melegszenek, reggeliznek. Az ötös főközlekedési utat innen már igazi alföldi táj szegélyezi: a havas mezőkben szétszórt tanyák, a motorok zajára tovaröppenő nagy, fekete vetési varjak, kőkeresztek.
Közben újabb utazók váltják fel a távozókat. Köztük nem egyet Heyasy Zsuzsa, a kalauz, régi ismerősként köszönt. Hivatali munkáját ezen az úton-tájon különös tartalommal gazdagítja. Panaszt és örömet oszt meg. Barátságos mosollyal hallgat híreket és közvetít is nagy türelemmel. És az emberek nagyon hálásak, hogy szavaikat meghallgatták.
Havat érlelő kékesfekete felhők közül néha előbukkan a bágyadt-vörösnek tűnő téli nap koronája. Már késő délelőtt van. A történelmi emlékű Pusztaszer után jugoszláv tranzitjáratokat kell többször is megelőzni. Az út nagyon keskeny. Ez a manőver különösen sok értékes percet rabol el. A távolban végre feltűnik az utat szegélyező fénycsőalagút: nyaranta rózsalugas, Szeged jellegzetes országúti bejárata. Néhány perc múlva az egyik forgalmi irodában egy szám jelzi majd, hogy egy újabb járat időben megérkezett. És én tisztelettel vegyes elismeréssel nézem ezt a kormányt markoló kezet.
Almássy Tibor
Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!
