Végre egy menetpróba, amelyen arra használhattunk egy autót, amire való, és megmutathatta képességeit! Ez egy minden tekintetben rendhagyó sajtóprogram volt: nem új típus az autó, sőt még csak modellfrissítést sem kapott. Nem csomagolták vattába sem a kocsit, sem az újságírókat, hanem a valóságoshoz közeli körülményeket teremtettek, és olyan vidékre vitték a menetpróbát, ahová még senkinek sem jutott eszébe. A jármű ugyanis a Volkswagen Amarok pick-up volt, amellyel a Balkán hírhedten brutális hegyvidékén keltünk át Montenegróból Albániába. Igazából nem is volt világos, hogy mi célból szervezték az egészet, hiszen – szintén rendkívüli módon – elmaradt az ilyen programok obligát eleme, a szájbarágó sajtótájékoztató. Persze azért sejteni lehet, hogy fokozni akarták a típus iránti érdeklődést, hiszen ugyan harmadik az Amarok például a kategória magyarországi piaci rangsorában, de ez nem jelent valami nagy darabszámot. Jó lenne tehát megmutatni, hogy milyen strapabíró, ügyes, nehéz igénybevételre termett, komoly terepjáróról van szó, amely kiemelkedik a „városi kalandkeresők” közül. Nos, sikerült!

Hajtűkanyar: csak tolatva lehet bevenni

Szükséges kellékek: málhazsák és terepgumi

Már Tivat repterén érezhető volt, hogy belevágunk a közepébe: mindenki kapott egy vízálló málhazsákot, benne egy kis sátorral és tábori felszereléssel. Kicsi volt a csapat, de jócskán megerősítve mindenre felkészült profikkal. A szimpla és dupla fülkés autók teljesen szériakivitelűek voltak, természetesen különféle extrákkal – bukócső, platófedél, tetőlámpasor, billenőplató, lakóautófelépítmény – ellátva, Trendline és Highline kivitelben, illetve egy-egy Canyon, Ultimate és Dark Label modell. Csak annyiban különböztek a szalonautóktól, hogy átmeneti, vagy kimondottan terepes gumiabroncsokkal látták el őket. Ahol ezek elmennek, ott bármelyik Amarok elmegy. Két konvojra osztva vonult a menet, nehogy eltévedjen valaki a jelzés nélküli földutak labirintusában. Két nap, 550 kilométer, ennek nagy része földúton, a tengerszint és mintegy 2000 méteres magasság között.

A bemelegítő szerpentinen, fel a Kotori-öblöt uraló Lovcen csúcsra, talán nemcsak a látvány szépségétől akadt el néhány résztvevő lélegzete, hanem a tériszonytól is: hatalmas mélység felett kanyarog a keskeny szerpentin, és korlát csak mutatóban akad rajta. De ez, majd az áthaladás Montenegró fővárosán, Podgoricán, és a Moraca folyó megkapóan szép szurdokvölgyén semmiség a továbbiakhoz képest. Olyan, egyelőre aszfaltozott szakasz következett, hogy csak egyszer-kétszer tolatva lehetett bevenni a meredeken emelkedő hajtűkanyarokat. Míg egyikünk a vezetésre összpontosított, az éppen pihenő társát az őszi színekben pompázó táj és a fotózás kötötte le – valami ilyen lehet az autós mennyország!

S milyen az autós pokol? Alkalmatlan kocsival olyannak élheti meg valaki a következő szakaszt, ahol por és sár, de legfőképpen laza kövek és szilárd sziklák tömkelege várt. Nekünk persze ez is csak játszótér volt, ahol kőzáport spriccelve roboghattunk fel egy kaptatón, vagy tetőig összesározhattuk az autót egy-egy dagonyánál. Odafönt kitárul a táj: fent vagyunk a csúcsok között, ahol rajtunk kívül csak félvad birkák járnak.

Modern nomádok: sátorverés a hegykatlanban

Égbe nyúló hegyek alatt, ragyogó holdvilágnál táboroztunk, ami kellő hangulatot teremtett a másnap reggeli határátlépéshez Albániába, Európa titokzatos szögletébe. Nemrég hermetikusan elzárt ország volt, a téboly uralmára elszórt kis betonbunkerek gombái emlékeztetnek lépten-nyomon: út mellett, szántóföld szélében, háztáji kertben. Ma már örömmel várják arrafelé az idegent, aki azonban csak hosszú és körülményes utazással juthat odáig, és jobb, ha előre számot vet azzal, hogy esetleg szétesik alatta az autója. Főképp, ha arról érkezik, ahonnan mi. Az út leginkább öszvér patájának való, sok helyütt inkább egy jelképes vonal, mintsem kiépített pálya. Laza görgeteg csikorog a gumi alatt, hepehupán bukdácsolunk, sziklalépcsőről gödörbe nyekken az autó, ugrál, mint a bakkecske. De nem csak kurta epizód ez, így megy órák hosszat, hogy már a kapaszkodásba belefárad az ember.

Ahol már leérünk lakott vidékre, valamivel tisztességesebb földúton mehetünk tovább. A mi fogalmaink szerint még ez is bakancsnak való, de a helybeliek vékony cipőben, kiöltözve igyekeznek a templomba. Néha másik autóval találkozunk: öreg VW Golfok és Mercedes W 124-esek szolgálnak hűségesen. Ezek bírják azt a nyúzást, amelytől átlagos kocsi hamarosan megadná magát. Az Amarok viszont csak fickándozik, tényleg elemében érzi magát, különösen, mikor kissé meg is fürösztjük, néhány folyón átgázolva.

Ez kell neki! Terepen a szerepem

Micsoda kontraszt rágurulni a vadonatúj, első osztályú aszfaltútra! Az is akkora hegyoldalban kanyarog fölfelé, hogy tátva marad az ember szája a táj nagyszerűségétől, és van azért olyan meredek, hogy ne érezzük unalmasnak. Majd megint földútra térünk, van, ahol azon folyik a patak is. Széles skálán játszunk, és ehhez pontosan ilyen autó illik. Nyilván lehet oviba hordani a gyereket és városban furikázni egy Amarokkal, és akkor alighanem örökké tart, de kár lenne érte. Többre, jobbra való. Most már tapasztalatból tudom, hogy az Amarok nem telekjáró, nem szerepjáró, hanem vérbeli terepjáró.

Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!