Furcsa érzés lett úrrá rajtam, midőn e címbeli, s félig-meddig „csillag”-garázsnak tekintendő telepen körsétám végére értem. Hohmann György pénzügyőr főhadnagynak köszönhetően igen gazdag élményeket gyűjthettem… Mintha egyidejűleg temetőben, kórházban és fényűző autókereskedésben jártam volna. Mi tagadás, az a gondolat is megfordult bennem, hogy ha filmíró lennék, a gyakorta ide vontatott „mészárszékek” múltját megismerve nemcsak izgalmas, de tanulságos – az efféle autós tragédiákat elemző – történeteket alkothatnék. Kórházban pedig azért éreztem magam, mivel az itteni autóroncsok utasai olykor szinte már a csodával határos módon úszták meg könnyebb vagy súlyosabb sérülésekkel a nekik, illetve másoknak tulajdonítható karambolt.

A műanyagkarosszériás angol TVR nem karambol miatt került erre a telepre

Ami pedig a fényűző autókereskedés érzetét illeti, ez abból fakadt, hogy a gépjárműtelep nem csupán az országban karambolozott vagy elhagyott külföldi rendszámú autók ideiglenes otthona, hanem vámbűntett kapcsán lefoglalt, valamint külföldiek által rövidebb-hosszabb időre itt raktározandó gépjárműveké is. Fotóriporter kollégámmal meglehetősen nehezen találtuk a Gyáli út egyik sok számjegyű telkén levő gépjárműtelepre, mivelhogy az említett út a Ferencvárosi pályaudvarnál ideiglenesen megszűnik, a házgyárnál pedig véglegesen… Ekkor döntöttünk olyképpen, hogy a telefonkönyvben levő 473-351-es telefonszámon felhívjuk Hohmann főhadnagyot, hogy legyen útikalauzunk.
– Jöjjenek az Illatos úton, amelynek nem létező 35. száma alatt vagyunk találhatóak – tanácsolta, és most már hamarosan odaértünk hozzá.
A főhadnagy szakmai jártassága imponáló, ami persze érthető, hiszen 12 évvel ezelőtt tett mestervizsgát autószerelésből. Az idő tájt, amikor a Pénzügyőrök labdarúgócsapatának kapusaként befejezte az aktív sportolást. Nem panaszképpen mondja: az elmúlt négy évben megháromszorozódott az ide kerülő gépjárművek száma, amely 1976-ban még csak 419, 1979-ben viszont már 1274 volt. A véglegesen elhagyott, a tárolási díjat felemésztő és a bíróság által jogerősen elkobzott gépkocsikat a Merkur-vállalaton keresztül értékesítik azt követően, hogy a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium, az Állami Biztosító, valamint a Vám- és Pénzügyőrség képviseletében eljáró bizottság megállapítja a szóban forgó autó legalacsonyabb árát.

Egykor ez egy megcsodált, elegáns Opel Manta volt…

Teljes mértékben egy „hullámhosszra” hangolódtunk a főhadnaggyal, amikor az országúti „hiénákról” beszélt. Azokról a lesipuskás tolvajokról, akik a baleset vagy műszaki hiba miatt órákig, sokszor azonban huzamosabb ideig őrizetlenül hagyott autókat fosztogatják. Az efféle szarkák elrettentéséül jegyeztem fel egy történetet. Azt ugyanis, amelynek a tolvaj szereplőjét akkor érte utol az igazságszolgáltatás „ökle”, amikor már abban a hiszemben leledzett, hogy bottal üthetik a nyomát. Őkelme egy karambolozott külföldi kocsi sebességváltóját tulajdonította el a sötétség leple alatt. Azzal is teljes mértékben egyetértünk Hohmann főhadnaggyal, hogy az autós „hiénák” leleplezése valamennyi becsületes autós és az apostolok lován járó gyalogember közös érdeke.

Ebben az „akasztott” autóban, a GS Citroënben az ütközéskor négyen ültek – és szerencsére életben maradtak

Miközben egy autóroncsnál állva hitetlenkedve hallgattam a főhadnagyot arról, hogy az ominózus személyautó 120-as sebességgel vágódott utasaival egy villanyoszlopnak, mégsem kellett kihívni a hullaszállítókat, éppen újabb rakománnyal „gazdagította” a gépjárműtelep készletét a Fősped autómentő-szolgálata. Megtudtuk: amíg a Fősped a budapesti, a Volán-vállalatok vidéki viszonylatban végzik a Vám- és Pénzügyőrséggel kötött szerződésük alapján ezt a begyűjtő munkát. Szörnyülködve bámultuk azt az Opel Mantát, amelyet egy olyan Lada nyársalt fel, amelynek volánja mögött ekkor már egy halott férfi ült. Szívszélhűdés végzett vele, s a kormányozhatatlanná vált autó az úttest másik oldalán szabályosan haladó Opel orrának vágódott.
– Szerencsére az Opel vezetője nem halt meg – nyugtatott meg bennünket Hohmann főhadnagy, s mi alig merjük elhinni, hogy egy ilyen ütközést valaki megússzon élve.

Eredetileg csukott, fémtetős autó volt ez a Commodore

De itt van egy másik Opel, egy Commodore típus roncsa. Ez a kocsi a hátára bukfencezve kezdte felszántani az utat, majd pedig az árkot. A fényképről úgy tűnik, mintha vászontetős kabrióként hagyta volna el a gyárat, pedig eredetileg fémtetős, csukott coupé volt. Szinte hihetetlen, hogy utasa könnyű sérüléssel úszhatta meg ezt a borulást. Fortuna kegyeltjei közé sorolom azt a négy külföldi férfiút is, akiket több mint 100 km-es sebességgel repített egy betonoszlopnak az Árpád-hídon a Ford Granada, s mégis élve maradtak…

Ez még felismerhetően Ford Granada, amelynek egyik utasa már a baleset pillanata után vette fel a nyúlcipőt, de a másik három is megúszta a derékba tört kocsiban

Két meseautót is szemügyre vehetünk. Egy kuvaiti üzletember Cadillacjét és egy másik külföldi úr Lincoln Continentálját. Azért hagyták itt megőrzésre, hogy amíg hazájuktól távol vannak, mesés értékű országúti cirkálójukat nehogy ellopja vagy megrongálja valaki. Mázsánként és naponként 10 forint a raktározási díj, ami a Cadillac és a Lincoln esetében mintegy napi 180-200 forintot tesz ki. Ez bagatell összeg, s ráadásul adócsökkentő kiadásnak is számít. A maximális raktározási idő 36 hónap, legfeljebb azonban addig tarthat, amíg az őrizendő gépkocsi értéke fedezi a kifizetendő összeget. Ilyesféle Cadillacet használnak a jobbfajta gengszterek a Kojak-filmekben – jut eszembe közben -, s nem tagadom, szívesen beleülnék, akár csak néhány vidéki riporterút erejéig is. A végsebességét ki sem merem mondani, s lám, ilyen luxus is létezik: a vezetői és a hátsó ülés hermetikusan elzárható egymástól a gombnyomásra működő üvegfallal.

A madarak pecsétjei is azt bizonyítják, hogy régi vendég a sokfeliratos kocsi

A piros hobbiautót, amelynek karosszériája műanyagból készült, „hűtlenül” elhagyta tulajdonosa azt követően, hogy karambolozott vele. Éppúgy, mint a 7075 LT 78 forgalmi rendszámú Bedforddal hozzánk látogató francia fiatalok is, az ép bőrrel megúszott baleset után lemondtak a roncsról. S ami a „hűtlenség” és a nemtörődömség teteje: már hetek óta itt őriznek egy holland kamiont is, amelynek a differenciálműve ment tönkre.

– Milyen érzés átvenni olyan roncskocsikat, amelyek halálba vitték utasaikat? – kérdem a főhadnagytól.
– Ezt a látványt nem lehet megszokni, de még ennél is elszomorítóbb az elhunytak hozzátartozóival találkozni. Többen közülük szinte tűvé teszik az összeroncsolódott és olykor „hiénák” által kifosztott gépkocsit abban a reményben, hogy legalább egy hajszálat, ruhadarabot vagy másféle fétist találnak, amely holt szerettükre emlékezteti őket. Nekem is könnyes lett a szemem, amikor az Ács térségében karambolozott jugoszláv személyautó áldozatainak (apa és három gyermeke) rokonait kellett fogadnom, s végignéznem a „halálautó” körül végzett rituális szertartást.
– Ha a munkakörével összefüggésben kívánhatna valamit, mi lenne az?
– Azt, hogy soha ne kelljen olyan kocsit fogadnunk, amely emberi vértől piroslik. S ehhez talán csak az kellene, hogy aki volán mögé ül, jobban vigyázzon magára és másokra!

Martinkó Károly
Fotó: Geleta Pál

Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!