Ilyen az enduro Béke és Barátság Kupa

Nem mondanám, hogy a keleti kényelem minden örömét a magunkénak érezzük, amikor egy „dobozos” Roburral faljuk – vagy talán csak eszegetjük – a kilométerek százait, míg a verseny színhelyére érünk. A busz szellős, éjjel hideg, nappal meleg, a léghűtéses motor pedig szörnyen zúg. Sebaj, mert végül is utazunk, méghozzá külföldre: az enduro Béke és Barátság Kupa utolsó felvonására, az NDK-ba. Derűsen, jó hangulatban érkezünk a határhoz. Az útlevelek kezeltetése után rutinszerűen nyitom a hátsó ajtót, ahol a motorokat szállítjuk. A magyar vámos benéz, majd jelentőségteljesen hozzáteszi:
– Ahá, szóval maguk krosszozók!
– Nem kérem, mi endurósok vagyunk.
A vámos ugyan megpróbálja ugyan a válaszunkat egy meggyőző fejbólintással nyugtázni, de látszik, hogy még soha életében nem hallotta ezt a szót. Mi pedig rögtön készen állunk a jól begyakorlott és sportágunkat többé-kevésbé ecsetelő válasszal:
– Ez egy hosszú távú, nehéz feltételű terepverseny, amelyet olyan motorokkal űzünk, amik jócskán hasonlítanak az itthon is ismert krosszmotorokhoz. Ellentétben viszont azokkal, van rajtuk világítás, féklámpa és rendszámmal is rendelkeznek. A pálya nagyon nehéz terepen, erdőkön vezet át, ahol naponta 250-300 km-t motorozunk. A versenyek zömmel kétnaposak, de a VB, a legendás „Hatnapos” a szó szoros értelmében hat napig tart. A 60-80 km-es erdei körpálya – amelyet többször teljesítünk – szakaszokra van bontva, és ezeket időre kell megtenni. A késésekből eredő hibapontok, továbbá a körönként egyszer teljesítendő krosszpályán elért eredmények összesítése adja a végső sorrendet.
A rövid bemutató végeztével, szerencsekívánságokkal „megpakolva” kaszálódunk vissza a Roburba, hogy nekivágjunk a még több mint 10 órás útnak.

S ha már enduro, akkor legalább néhány kép erejéig lessünk be az EB világába. Csendélet az egyik szervizponton. Jól fölszerelt stáb várja a pályán keringő motorosokat

Az előkészületek

Nem sok mindenről nevezetes a 10 000 lelkez számláló NDK-városka, Zschopau, sőt azt hiszem, egészen pontosan két dologról, amely valójában egy tőről fakad. Itt gyártják a közkedvelt MZ motorokat, valamint itt rendezik évente az enduróversenyek leghírhedtebbikét a „Rund um die MZ-stadt Zschopau”-t. A külföldiek számára a helyi gimnázium kollégiuma a kijelölt szálláshely, amelyet mi foglalunk el először. A 16 órás utazás fáradalmaitól mély álomba zuhanunk.

Péntek reggel van, s a csodás nyár végi napsütés buzgó igyekezettel próbálja jó kedvre deríteni a korán ébredő csapatot. A kolesz betonozott udvarát lassan benépesítik a versenyzők és a csehszlovák, lengyel barátainkkal együtt közösen végezzük az utolsó simításokat a motorokon. Érdekes egy ilyen alkalmi depó élete. A lengyelek csöndben, félrehúzódva, de pontosan és gyorsan dolgoznak. A stáb „olaszai” a csehszlovák fiúk. Persze ők itt is profik. Széles gesztusokkal, hangos nevetgéléssel magyaráznak egymásnak, pillanatonként pattan valamelyikük a nyeregbe, hogy próbakört fusson, persze csakis egy keréken, mintha kötelező lenne. S mi, magyarok? Nos, mi a kezdők szerény szegletéből próbáljuk ellesni a trükköket, megoldásokat, amelyekkel jobb, strapabíróbb, alkalmasabb lesz a motorunk a nagy erőpróbára. És persze: itt mindenki barát! Ha kell jótanáccsal, ha kell alkatrészekkel, ha kell kétkezi munkával segít bárki másikon. A magyar csapat délután 1 és 2 óra között van kiírva gépátvételre, ahová már a rajtkész motorokkal indulunk. A szigorú zajszintmérés után jön a verseny során ki nem cserélhető alkatrészek megjelölése. Megfestik ilyenkor a két abroncsot, a blokkot, a hangtompítót és a vázat. A szertartás végeztével búcsút kell inteni a motoroknak. Zárt parkolóba, ún. Parc Fermébe kell tolni őket, ahol már semmilyen átalakítás, javítás nem lehetséges, és a gépek itt a szabad ég alatt várják a kora reggeli rajtot.

Van néhány másodperc az időellenőrző állomáson, amely szemüvegcserére és némi üdítő elfogyasztására éppen elég

Mire végzünk a gépátvétellel, addigra visszaérnek a pályáról a zsákos embereink is. Hogy kik is ők? Nos, akik a verseny előtt „letréningezik” a pályát, s így sok használható információt tudnak adni az egyes részletekről a versenyzőknek, akik számára titkos a pálya, valamint a verseny ideje alatt cirkulálnak az állomások között és adják a meg(nem)engedett segítséget. Két volt bajnokunk, Asztalos István és Nádor Lajos személyében rutinos zsákosokra akadt a csapat. Profi módon végezték debütáns munkájukat. Szűkszavú beszámolójukat tett követi, s már zötykölődünk is a Roburban, hogy szemrevételezzük a különösen nehéz részeket. Mintha csak randevút adtak volna a versenyzők egymásnak! Hazai pálya ide vagy oda, még az NDK-sok is vetnek egy utolsó pillantást a „jobbik” nyomra. Ki közömbös, ki döbbent tekintettel szemléli ilyenkor a különféle meredélyeket, süllyesztőket, vagy mocsártengereket, amelyekkel két napon át kell majd birkózniuk. Nem árulok el titkot, hogy a magyar fiúk egyelőre a „döbbent tekintetűek” közé tartoznak, mert sajnos otthon még mutatóba se, látunk olyan pályát, amelyen itt versenyezni kell. Hazatérve, lefekvés előtt még egy fontos dolog van hátra, az időszámítás. Ilyenkor minden versenyző kiszámolja a különböző etapoknak az ideális idejét, amelyet rögzít valahol a motoron, és így menet közben is tudja, hogy hová, mikor kell érkezni. Bizony meglepődünk: az első nap több mint 8 órát ülünk motoron, és ehhez mintegy 300 km-es színtiszta terepút tartozik. Hát, ez bizony jó altatónak tűnik.

Patakban kergetik egymást a 125-ös mezőny esélyesei. Elöl a helybeli Rolf Hübler (Simson), a kategória győztese

A verseny

Több mint száz az indulók száma, ezért percenként három versenyző rajtol együtt. Reggel 3/4 7 van, minden nyirkos, deres, de mindez nem riasztja el a nézőket, akik csupán a rajt pillanatát szeretnék látni. 7 óra előtt 10 perccel az első három induló – köztük a magyar Bucsi Andris – átveheti a motorját; aztán a „szerelőzónában” várakoznak, hogy rajtvonalhoz szólítsák őket. A hangosbeszélő rögtönzött életrajzot közös a versenyzőkről, akik már orrukra húzva a szemüveget, várják az indító jelét. Lényeges pillanat: a rajtvonalat 10 méterre egy újabb vonal követi, amelyet a rajt utáni egy percen belül motorikus erővel kell elhagyni, egyébként hibapont sújtja a versenyzőt. A viszonylag könnyű erdei felvezetés után jön az első hidegzuhany, a több mint 4 km hosszú krosszpálya. A stadionnyi közönség már az első kört is nyomon követi, noha ez még nem „éles”, csupán ismerkedés a vonalvezetéssel. A füves csiki-csukit sártenger követi, majd oldalazók, és ismét szűk fordítók. S ami a krosszpálya után jön, az maga a pokol! Az első választóvíz egy égbe meredő ösvény sziklákkal övezve, amelynek alján patak csörgedezik. A közönség – előttünk 2 méterre – valóságos élő falat alkot, s csak akkor hajlandó szétrebbenni, amikor az első kerék kicsipkézi a cipőjük orrát. Szinte vaktában próbálunk a tetőre jutni. A profik még csak felmennek, de minket bizony úgy húznak-vonnak a kövek közt a nézők. A kör végén még két rettenet szomorítja a versenyzők életét. A Zschopau-hegy „gyökérlétrás” emelkedői: egyik tetejét áthaladásellenőrző, a másiknál az időellenőrző állomás. Két 125-ös emberünk, Bucsi és Radányi sajnos „elvérzett”, csupán Land, Birgés és én vágunk neki a másik körben.

Egy kép, amely már történelem. A BMW gyár 1979-ben mé nagyon is komolyan vette az endurót. A zsoké Richard Schalber, akit ebben a sportágban nem irigyeltek a kék-fehér embléma miatt

– Fiúk, mindenki, aki él és mozog, ki a nehéz részekre, valahogy végig kell a csapatot cibálni, hátha meglesz az éves harmadik hely! – hagyjuk hátra a szervizponton az utasítást, s bízunk benne, hogy valahogy azért majd csak lesz. Szinte lázálomszerűen peregnek előttünk a pálya képei, a patak, a mocsár, az emelkedő. A fáradtságtól és a sártól elcsigázva ráfordulunk a negyedi körre, de sajnos már csak ketten vagyunk, Lang Rudi meg én. Az utolsó emelkedő utolsó kanyarja. A lelkes szurkolók dolguk végeztével hatalmas köveket görgettek az egyetlen járható nyomba. Sajnos elakadok. Erőm végén járok, a földön fekvő motort próbálom felállítani, amikor hallom, hogy jön mögöttem Rudi barátom. A motorról nem kell leszállnia, mert az már előzőleg levetette magáról. Valahogy felcibáljuk a gépeket, azután indulunk tovább, hogy valahogy elérjük a várva várt célt. Az agyonszaggatott motorokat letesszük a Parc Fermébe, s valahogy a buszhoz vánszorgunk. Sárosan, letaglózva, bambán meredünk magunk elé. Se enni, se beszélni nincs erőnk, meg kedvünk se. Egy gondolat jár mindegyikünk fejében: csak a holnapi napot ússzuk meg valahogy.

Tengelyig érő sárban félméteres lépcső. Aki megmássza: Janous Vladimir (CS) Jawa 250 cm3

Reggel fél hatkor a vekker riaszt fel álmunkból. A fáradtság némileg enyhült, de tenyerünkön hatalmas vérhólyagok éktelenkednek, izomláz a vállunkban, derekunkban, nyögünk, dohogunk, mint egy vert sereg. Méla undorral húzzuk fel a nedves, sáros ruhát, s ugyanilyen undorral toljuk ki a motorokat a zárt parkolóból a rajt előtt tíz perccel, hogy a nagyon rövid idő alatt valahogy talpra állítsuk a megtépázott paripákat. Van aki gumit cserél, van aki féket „gyárt”, halkan, precízen, de mindenki dolgozik. A szerelőgárda csupán asszisztálhat, itt mindent csak a versenyző végezhet. Becsületére legyen mondva a magyar csapatnak, de mint az öten újra rajthoz állnak. Az idő ma mostohagyerekként bánik velünk. Hideg van, az eső is esik. De ki törődik vele, meg különben is, ma egy körrel rövidebb a penzus – csak 220 km – úgy hogy nosza! Fásulva, gépiesen rójuk a köröket, s csak Gáldi Jancsi baráti hátbavágására eszmélek fel:
– Szedd össze magad, mert Pistának szétesett a motorja, Rudinak a váltója állt meg, már csak egyedül vagy!
Nekem meg már teljesen mindegy. Nem látok, nem hallok, ha menni kell, hát megyek. Zajzon Bandi derékig áll a sárban, úgy mutatja a jó nyomot, ott még át kelet kelni a vízen. A következő meredeknél pedig – micsoda öröm – a komplett kiesett magyar csapat vár, készen állva arra, hogy valahogy felhúzzon a csúcsra. Hát, ez is megvan, de ehhez már nem sok közöm volt. Mire Zschopau tövébe érek, a fiúk már ott állnak, hogy, ha kell, a hátukon vigyenek fel. Nem kellett szerencsére, s nagy nehezen – magam sem tudom, hogyan -, de elértem végre a célt.

Lacina Vladimir (CS) már révbe jutott a Zschopau-hegy tetején

A bankett

Az ünnepélyes díjkiosztó este 8 órakor kezdődik az MZ-gyár dísztermében. Ki hinné, hogy a jól fésült, jól öltözött úriemberek két órával ezelőtt még amolyan frontharcos külsőben gyürkőztek a motorokkal. Az eredményhirdetésen derül ki, hogy célba érésem a kétnapi összesített értékelésben a 250-es géposztály 11. helyét jelenti, amelyet – az értékelhető versenyzők arányában – bronzéremmel jutalmaznak. A magyar válogatott az idei szereplésével a nemzetek közti csapatversenyben a negyedi helyet szerezte meg. Az ünnepi aktus után felélénkül a társaság. Kit táncra csábít a diszkó zenéje, ki pedig fennhangon meséli a másiknak, hogy a pályán ott és akkor…

Hát, kérem, ilyen az enduro BKK!

Zsembery Barnabás