Pontosan fél évszázaddal ezelőtt – a gépkocsik hazai útjainkon való megjelenését követően -, 1930-ban országos pályázatot írt ki a Magyar Jogászegylet és a Kir. Magyar Automobilclub. A pályázat célja az volt, hogy a „személyi és áruszállítás győzelmes eszközévé vált gépjárműveknek a jogéletre gyakorolt messzemenő kihatása és a gépjármű jogi jelentősége” milyen új kérdéseket vet fel, és milyen új jogi szabályozásra, illetve a fennálló jogszabályoknak milyen módosítására van szükség. A bírálóbizottsághoz több tucat pályamű érkezett, amelyek közül a két nagydíjjal jutalmazott munkát meg is jelentették.
Dr. Vészi Mátyás Autójog, és dr. Barát Sándor A gépjárműbaleseti felelősség magán- és büntetőjoga című, díjnyertes munkái ötven év távlatából nemcsak azért példamutatóak ma is, mert újabbak nem követték, hanem azért is mivel elgondolásuk, javaslatuk azóta valósult meg, és jó néhány gondolatuk ma is megszívlelnivaló lenne. Az autó jogának történelmi fejlődését bemutató részekben több olyan – külföldi és hazai – törvényi előírás, bírói ítélet leírására bukkanunk, amelyek mosolyra vagy elgondolkodásra késztetnek: hogy mik voltak!
Állati dolgok
A gépjárművek közlekedési rendjét elsőként Anglia és az USA egyes államai állapították meg. Az Egyesült Államok Utah államában, az 1904-eből való szabályozás a gépkocsivezető kötelezettségei között előírta, hogy tartozik a gépkocsi sebességét csökkenteni, sőt a gépkocsit megállítani, ha az úton madár (házi szárnyas vagy vadmadár) tartózkodik. A megállás elmulasztása nem csupán kártérítési kötelezettséggel járt, hanem jelentős bírság kiszabására is sor kerülhetett. A múlt idő használata itt nem teljesen helyénvaló, hiszen ez a jogszabály – amelyet a gyakorlatban soha nem alkalmaztak – formailag még mindig hatályban van. (Egyes vadásztársaságok nálunk is szívesen hivatkoznánk egy ilyen jogszabályra!) Az „állati dolgok” jelentkeztek az első német autótörvény tervezetének 1906-ban történt tárgyalása során is. A javaslat szerint, a gépjárműbaleseti felelősség az állattartó analógiájára lett volna szabályozandó. Joggal mutattak már rá akkor e felfogás bizarrságára, amely – mivel a gépjármű okozta kár ugyanúgy bírálandó el, mint például a kutya által okozott kár – a komikumtól sem mentes.
Amíg a magyar jogfejlődéssel mindenben azonosan, egész korán kialakult elv szerint, fokozott gondossággal kell viseltetni a gépkocsivezetőnek a testi fogyatkozásokban szenvedő gyalogosokkal szemben, addig egy múlt század végi angol döntés kimondja, hogy egy süket vagy nem jól látó ember elütése esetén nincs helye büntetőjogi felelősségre vonásnak, vagy anyagi kártérítésnek, mert a vezető nem sejtheti, hogy a leadott jelzését nem hallják meg, vagy a közeledő járművet nem látják. Hangsúlyozza azonban a fokozott gondossági követelményt, ha a vezető tudott a testi hibáról. Azért, hogy valaki nem tud kellő gondossággal őrködni saját biztonsága felett, megérdemli azt a büntetést, hogy ne igényelhessen kártérítést – mondja igen jellemzően, ez a döntés. (Mintha néhány autósunknál ma is visszhangra találna ez a már évtizedekkel ezelőtt is korszerűtlen felfogás.)
Más országokban viszont az autósra rótt gondosság követelménye volt súlyos. Marseille, München, Braunschweig városok század eleji szabályrendeletei egyaránt hangsúlyozzák, hogy a kocsiút nem monopóliuma a kocsinak, azt a kevésbé tökéletes emberek is használhatják. A vezetőnek gyalogos láttán síppal vagy kürttel jelzést kell adnia, de mindig számolni kell azzal, hogy a jelzése veszélyt is okozhat, a gyalogos megijesztésével. Két gépjármű között olyan követési távolságot kellett tartani, hogy közöttük a gyalogos átmehessen, illetve a gyalogos átmenési szándéka esetén a gépjárművet meg kellett állítani.
Tyúkoknál, asszonyoknál sose lehet tudni…
Svájcban a vezető még a nőkre is különös tekintettel „tartozott lenni”. A zürichi bíróság ezen az alapon ítélt el egy gépkocsivezetőt 1925-ben azzal az indoklással, hogy a vezetőnek számítani kell arra, hogy „tyúkoknál, marháknál, asszonyoknál sose lehet tudni, milyen irányban szándékoznak elindulni”. Felsőbb fokon azonban megváltoztatták az ítélet indoklását oly módon, hogy az asszonyok ballépéséért nem lehet az autóst felelőssé tenni.
A magyar jogfejlődés és ítélkezési gyakorlat jó alapot adott a további jogfejlődéshez, sőt sokszor megelőzte korát. Új büntetőtörvénykönyvünk megalkotásánál például komoly viták voltak arról, hogy el lehet-e valakit tiltani véglegesen a gépjárművezetéstől. A Curia 1925-ben hozott ítélete már túljutott ezen a vitán, és végleg eltiltotta az autóvezetéstől azt a vádlottat, aki olyan autót, amelyen síp vagy másféle jelzőkészülék felszerelve nem volt, Budapesten, szűk, várbeli utcákon 30 km (!!!) sebességgel vezetett kanyarodónál is, amivel szemben a járókelőknek minden óvatossága hiábavaló. (Vigyázat! Ez nem relatív gyorshajtás! Lakott területen 20 km volt az engedélyezett legnagyobb óránkénti sebesség!)
Volt ennél jóval kisebb megengedett maximális sebesség is. Erre mutat a Curia 1929-ben kelt ítélete, amely szerint a vádlott hirtelen „csavarodással” a megengedett 8 km-es sebesség helyett sokkal nagyobb, kb. 30 km-es sebességgel kanyarodott a vasúti hídra. Ennek következtében amikor a tömlőrepedés beállott, nem volt ura a gépnek, s így annak a gyors haladásában kifejlődött mozgási erejével szemben az autónak a vasúti hídhoz ütődését és lezuhanását megakadályozni nem tudta. Ezért – a tömlőszakadás ellenére – felelős egy ember halálában, négynek pedig súlyos megsérülésében.
A közúti közlekedésben természetesen a mainál jelentősen nagyobb számban vettek részt a lóvontatású járművek, ezét 1911-ben, majd megismételten 1925-ben a kúriai ítéletek hangsúlyozottan figyelmeztettek arra, hogy a gépkocsi zaja és száguldása a vele egy irányban haladó, vagy vele szembejövő lovakra vadító hatást gyakorol, ezért nem szabad a lovak mellett nyugtalanító sebességgel haladni. Egyik esetben egy hivatásos gépkocsivezető járművét a község belterületén a megengedett 20 km-nyi sebességnél gyorsabban vezette. Az előtte haladó kocsi lovai megbokrosodtak, a kocsit elragadták, de a vezető ezt látva motorját nem állította le, s ez végül a kocsi felborulását és a kocsi hajtójának halálát okozta. Ezért gondatlan emberölés vétségét állapították meg, két év szabadságvesztéssel.
Lovas rendőr – autós nyomozók
Lóval kapcsolatos az a kártérítési ügy is, amely nagy érdeklődést váltott ki a húszas évek közepén. Az egyik ismert bankár autóját a körúton két keménykalapos, szigorú tekintetű férfi megállította, s ellentmondást nem tűrő hangon arra kérte, azonnal engedje át részükre a gépkocsit, minthogy ők a királyi magyar államrendőrség nyomozói, akik egy betörőt üldöznek. A kocsi tulajdonosa a felszólításnak készséggel eleget is tett, majd elindult abba az irányba, amely felé autóját távozni látta. Két utcával odébb egy földön fekvő ló mellett látta viszont kocsiját, megrongált állapotban. A gépkocsi egy kincstári lóval ütközött, amelyen egy lovas rendőr üldözte ugyanazt a – most már egérutat nyert – betörőt. A kincstár az elütött lóért kártérítést kért a gépkocsi tulajdonosától.
Végső fokon ebben az ügyben is a Kúriának kellett döntenie. Az ítélet szerint a gépkocsi tulajdonosa a ló értékét tartozott megfizetni, mert mint az autó tulajdonosának és forgalomban tartójának ebből eredő felelősségén mit sem változtat az, hogy a baleset olyankor történt, amikor a kocsit a felperes közbiztonsági közegei használták, akiknek – bár közérdekből – ingyenesen, szívességből engedte át. Aki valamely gépkocsi használatát egyes fuvarozási alkalomra akár díjazásért, akár ingyen megszerzi, még nem tekinthető a gépkocsi üzemben tartójának – a felelősség a gépkocsi üzemben tartóját terheli, még akkor is, ha a kocsit a kérdéses alkalommal a felperes kincstári dolgozói használták. Hasonló perre ma biztosan nem kerülhetnek sor, hiszen hol vannak már a lovas rendőrök a bűnüldözésben?
Dr. Szűcs Ferenc
Zöldi Lajos rajzai
Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!
