Egy közismert sanzon befejező sorát a fenti cím szerint módosítva élcelődtek rajtam a minap. Először berzenkedtem. Majd mélyen magamba szálltam, és rájöttem, hogy az élcelődőknek némiképp igazuk van. Miért? Lassan két éve annak, hogy vidéki rokonaim – újdonsült Trabanttal és jogosítvánnyal felvértezett tanító házaspár – időközönként (elég gyakran) különös megbízással tisztelnek meg. Ezek a megbízások telefonhívás útján érkeznek. Sokszor teljesen váratlanul. Reggel borotválkozásnál, békés éjszakai szunnyadás közben, vagy épp a lapzárta legforróbb perceiben riaszt e rettegett megbízással a távbeszélő. A drót tulsó oldaláról imigyen: „Megérkeztünk. Gyere!” És én… ilyenkor tüstént útra kelek. Busszal, villamossal, autóstoppal az Osztyapenkó-szoborhoz, vagy a Steinmetz kapitány emlékművéhez. Attól függően, hogy a nagyra becsült házaspár – csemetéivel együtt – akkor az ország megy főútvonaláról érkezve akar éppen támadást intézni Budapest közlekedése ellen.

Kölcsönösen üdvözöljük egymást. Majd amikor befejeződik az ünnepi aktus, mint egy jól idomított idegenvezető, unszolás nélkül a volánhoz ülök. Így gurulunk mindig a peremkerületektől szép fővárosunk központi részeibe. Mert ők – ki tudja, hányadszor mondták? – allergiásak a pesti közlekedésre. Tudom, nem egyedülálló eset ez. Kezdetben ügyet sem vetettem rá. Később is, amikor ügybuzgalmamat – mindig a város határánál – már vagy századszor köszönték meg, csupán egy árnyalattal fagyosabb mosollyal hárítottam el a hálálkodást: „Á, nem tesz semmit!” Az indítóokot keresve azonban kezdett komolyabban is foglalkoztatni a dolog. Némi bűntudattal. Különös okom volt erre. A férj ugyanis az én szárnyaim alatt tanulta az autóvezetést. Budapesten.

Akkor még a lágymányosi utcák környékén zajlott a gyakorlati vezetésből a vizsga, s így tanulóidőnk jelentős hányadát – józan megfontolásból – a Móricz Zsigmond körtér környékére sűrítettük. Minthogy az autó sajátja volt, a benzint is a tulajdonos fizette, szerényen én csupán a szabad időmet áldoztam erre. Rokoni alapon persze. Minden feltétel együtt volt tehát ahhoz, hogy akár félszáz órát is gyakoroljunk. Időnkből futotta a pesti utcákra, terekre, csomópontokra is. Azzal a nem titkolt céllal tágítottam tanulópályánk határait, hogy tanítványom helyismerete is bővüljön. Csakhamar véget kellett azonban vetnem e missziónak. Egyik nap – a párhuzamos közlekedés, fonódás helyes gyakorlatát sulykoltuk éppen – már vagy tizedszer kerültük meg (általam mindig megnevezve) a Kálvin teret, amikor (az utolsó körben) nekem szegezte a kérdést: „Most hol vagyunk?” – Megdöbbentem. És válasz helyett lesujtva visszavonultam vele a Móricz Zsigmond körtér környékére. Ahogy aztán teltek-múltak a napok, tanítványom az autóvezetés minden varázslatát – persze alapfokon – elsajátította. Nyugodt lelkiismerettel adtam át helyemet a „nagy napon” a vizsgabiztosoknak. Jó gyakorlati érzékű és kiegyensúlyozott emberről lévén szó, nem is lepődtem meg, amikor visszatérőben sugárzó arccal közölte: „Sikerült!” És ekkor kölcsönösen örülve az együttesen elér eredménynek, elváltunk békességgel.

Már elnézést kérek ezért a kissé hosszúra nyúló visszatekintésért, de – vegyük akár szerecsenmosdatásnak – a későbbi események megértése miatt szükség volt erre. Nem értettem, nem tudtam megérteni, hogy ez a jó képességű autóvezető, aki ráadásul Pesten sajátította el a szakma műhelytitkait, valójában miért allergiás a fővárosi forgalomra. És a legutóbbi telefonhívás után, amikor a Kosztolányi Dezső téri parkolóhoz értük mentem (újabban idáig már bemerészkednek), fellázadtam. A megszokott üdvözlési közjáték után rokonom szokás szerint buzgón kínálta fel a volán mögötti helyet. A válaszom rövid volt és határozott: „Ott maradsz! A családot és a cuccot lerakjuk, és >városnézésre< megyünk. Persze, te vezetsz! Az egész napot áldozzuk erre.”
– Nem, az nem lehet – felelte -, itt túl nagy a forgalom, és a gyalogjárók is végtelenül zavarnak engem.
Tekintetemből nyilván kiolvasta, hogy mire gondolok. Elhallgatott. És elindultunk…

A Tanács körútról a Dohány utca felé igyekeztünk. A Filmmúzeum előtt lámpa tilosat mutatott. Elsőnek érkeztünk oda és vártunk. Közben a lámpa piros-sárgára, majd zöldre váltott. Mi még mindig álltunk. Szerencsére nem várakozott mögöttünk senki. Nem szóltam. Vártam, mi lesz. Később dobolni kezdtem a szerelvényfalon. Úgy látszik, vésztjósló lehetett a nesz, barátom hirtelen ideges lett. Zavartan nézett a bal kézre eső és éppen pirosat mutató villamos térközjelzőre, majd az előttünk levő közlekedési lámpa zöld lencséjére. Arcára kiült a kétség: most melyiknek higgyek? Végül, szerencsésen túljutottunk a kereszteződésen. A Dohány utcában – az Egyetemi Nyomdával szemközt – megálltunk és tisztáztuk a dolgot. Kiderült, hogy a fekete alapon két fényű villamos térközjelzőt összetévesztette a bal kéz felől is felállítható közlekedési lámpa ismétlő-jelzésével. Hiába bizonygattam, hogy annak az alakja és rendeltetése más. (Fénye kétségtelenül jobban szembetűnő.) Ő azzal érvelt, hogy főváros-szerte látta, s éppen én mutattam neki – a Madách-téren is – a kísérleti jelleggel zöldre, fehérre, feketére, szürkére, hídzöldre festett lámpatesteket. Úgy vélte, ez is közülük való. Miért éppen ez lett volna a kivétel? Meggyőzőbb érvek híján újból elindultunk. (Talán egy villamos ábráját feltüntető kiegészítő tábla azért segíthetne az ilyen félreértéseken! – gondoltam magamban.)

Újabb kalandunk ismét jelzőlámpával esett meg. A XVI., József utcán – a Kerepesi őt felől – jöttünk. S az itt lejtős úton lefelé haladva majdnem beleszaladtunk a HÉV-sínekkel párhuzamos és stop-táblával is védett Rákosi úton éppen a kereszteződéshez érkező teherautóba. A kézifék szerencsére jól fogott.
– Te mondtad azt, hogy a jelzőlámpával irányított kereszteződésben a stop-táblát nem kell figyelembe venni, ha a lámpa működik – előzte meg a várható elmarasztalásomat. Idézte azt is, hogy amikor a közlekedési lámpa folyamatos zöld fénye villogni kezd, – ha 50 méteren belül vagyunk – mintegy 40 kilométeres tempóval még átjuthatunk a kereszteződésen. Újra megálltunk. A veszedelmes félreértést ismét tisztázni kellett. Mint ismeretes, ebben az esetben az út tengelye fölé függesztett kétfényű lámpáról van szó, amely csupán a keresztező főútvonallal párhuzamosan esetleg érkező HÉV-szerelvény elhaladását biztosítja. Ilyenkor a villogó zöld jelzést folyamatosan világító piros fény váltja fel. Minthogy HÉV akkor éppen nem jött, a lámpa zölden villogott. Ő viszont nem vette észre, hogy ez a jelzés korábban sem volt folyamatos. És abban sem talált semmi különöset, hogy a lámpa középre van felfüggesztve. Ismétlő-jelzőnek vélte, a városban több helyen látott ilyet. Azt hitte tehát, szabad az őt, és eszébe sem jutott, hogy ez a lámpa és a jobb kézre eső stop-tábla két, egymástól teljesen független funkciót tölt be. (Nem ez az egyetlen ilyen keresztezési pont a fővárosban, főleg a peremkerületekben.) Félő, hogy az ilyen félreértés balesetveszélyes lehet.

A XIII., Hegedűs Gyula utca és Pannónia utca ominózus kereszteződésében (ahol a főútvonallal a 15-ös autóbusz is kanyarodik) a betorkolló, „Elsőbbségadás” táblával védett utcák felől – mivel a főútvonalon jármű éppen nem jött – az én tanítványom és a másik utca torkolatában veszteglő volántárs egymásnak buzgón integetett. Jó, mi tudjuk, hogy ebben az esetben a jobbkéz-szabály dönti el (egyenrangú utcák találkozásáról van szó) az elsőbbséget. De honnan tudja ezt, aki nem ismeri az efféle fonák helyzetet? Aki nem tudja azt sem, hogy különböző fórumokon immár kétéves téma ez… A főútvonal kanyarodását feltüntető egy-egy kiegészítő táblával az ilyen félreértéseket mindenki számára lehetne tisztázni.

A Bajcsy-Zsilinszky útról éppen a József Attila utcába kanyarodtunk, amikor a hirtelen fékezés miatt fejemmel majdnem bezúztam a szélvédő-üveget. A lámpa előttünk piros volt. De a keresztező gyalogos-forgalom számára is.
– Indulj már, mi mehetünk, hiszen jobbra kisívben kanyarodtunk!
Szó szót követett, közben az idő is telt, és a következő fázisváltás miatt a keresztező gyalogos forgalom is szabadot kapott. És akkor, közéjük hajtva, ő is elindult. (Ugye, sok helyismerettel rendelkező fővárosi autóvezető is töprengett már azon, hogy mit kell tennie itt, ilyen esetben?) A lámpával irányított kereszteződéseknél a balra nagyívű kanyarodások közben partnerem mindig megkérdezte: kell-e vajon most számolnia szembejövő forgalommal, vagy bátran befordulhat? Tényleg: honnan tudja megállapítani egy idegen, hogy egyik-másik kereszteződést két-, vagy éppen többfázisú lámpával irányítják-e?

Nagy vitánk kerekedett abból, hogy a Budaőrsi út most egynyomúra leszűkített ágán kifelé haladva a Nagyszőllősi úti főútvonalpár csatlakozásánál a felénk mutató Elsőbbségadás-tábla dacára tempós haladásra buzdítottam. Hiába bizonygattam, hogy a helyzet itt éppen olyan, mintha a Lánchídról kanyarodna le a Roosevelt térre: ott sem változtathatjuk meg büntetés nélkül a másik sávban haladók rovására az eredetileg elfoglalt forgalmi nyomot. És éppen így a Nagyszőllősi úti aluljáró két sávjában kanyarodók sem zavarhatják a mi irányunknak külön, harmadik forgalmi nyomban biztosított utat. Mivel a Nagyszőllősi út felől a járművek éppen jöttek, ő megállt. Érvelésemet nem fogadta el.
– Akkor miért van itt mégis Elsőbbségadás-tábla elhelyezve? – kérdezte.
(Akkor nem bonyolódtunk bele abba a kérdésbe, miszerint a főútvonal forgalmát a becsatlakozó utak felől védeni kell. Tény, hogy ez a szabály, mint a gyakorlat is bizonyítja, néha merevnek tűnik és zavarónak is hat ilyen esetekre.)

*

Így autóztunk és ismerkedtünk a város forgalmával egykori tanítványommal egyetemben, estig. Az itt említettek, vagy éppen kimaradt egyéb észrevételek talán apróságnak tűnnek. Őszintén szólva nem a kákán csomót keresés miatt került a szőnyegre ez a téma. Mi, akik a fővárost szinte óráról órára járjuk, talán fel sem figyelünk már az ilyen jelenségekre. Másként ítéli meg azonban ezeket a buktatókat, akinek számára a fővárosi utca forgalma, ritmusa idegen. Lehet, és nyilván kell is segíteni az ő ilyenfajta problémáikon. Meggyőződéssel szeretnénk bizonyítani mindenkinek, hogy a fővárosunk forgalmában való biztos eligazodáshoz, a közlekedési jelzőrendszerek gyors felismeréséhez, megértéséhez valóban nem szükséges a helyismeret…

Almássy Tibor

Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!