„Gyere, hajts, kedves mellém…”

– Ez egysínűnek képzeli magát! – mondta Sanyi, az előttünk cammogó Škodára, amely szépen két kereke közé fogta a forgalmi sávokat elválasztó terelővonalat. Se jobbról, se balról nem hagyott annyi helyet, hogy el lehessen menni mellette.
– Biztosan Japánban látott olyat – feleltem -, az olimpián.
– Kétlem. Akkor nem hinné azt, hogy övé az egész kocsiút! Tudod, ez is olyan tipikus hazai szokás. No jó, persze, tudom én, hogy ennek is megvan a maga oka. Mert mi volt csak a múltkor is… Este, jöttem ki a Hajós utcából a Népköztársaság útjára, az Opera mellett. Megálltam, kikukkantottam. A Nagymező utcánál pirosat jelzett a lámpa, a túloldalról is kihalt volt a préri, akár a két kőszfinxet is kizavarhattam volna az út közepére. A Hősök tere felé mentem, kihúztam hát szépen balra a nagykanyart. De mit tesz isten, közben látom, hogy az alvégről mégis csak nyomakodik egy oldalkocsis motor, tudod, olyan faládás, amin az újságokat, meg a feketefuvart szokták kihordani. Fékezek, de aztán mégse, mert a motor szép illedelmesen a külső sávban dorombol. Tiszta ügy, beslattyogtam melléje.

De ahogyan kanyargok, hát látom -, mert azért a félkuksim rajtahagytam -, hogy fékez a tag és istenez nagyokat, kézzel is, meg csak úgy élőprózában is. Közben, persze, már egymás mellé értünk, s úgy gurigáztunk tovább, majdnem kart-karba öltve, mint egy összeszokott házaspár. Olyanokat is mondtunk egymásnak. Még szerencse, hogy fel volt hajtva az ablakom, és nem hallottam, különben még zavarba jövök. Közben a Nagymező utcánál elzöldült a lámpa, viszont a Körútnál piros lett. Lehet, hogy csak azért pirult el, mert meghallotta, miket mond a motoros, és tudod, hogy a villanyrendőrök milyen szégyenlősek, de lehet, hogy csak a hullám végett.
Tudod, akkor még nem vezették be a zöldhullámot, még csak a régi rendszer volt érvényben, amikor minden következő lámpa pirosat mutatott. Érdekes, ez a rendszer milyen jól működött évtizedek óta, minden automatizálás, szervezés nélkül, minden zöldre piros következett. És most menyit kínlódnak, hogy bevezessék a zöldhullámot. Pedig, ha rámbíznák, egyszerűen megoldanám: megalakítanám a villanyrendőrök ultipartiját, és kimondanám, hogy zöld az adu. Akkor aztán a másik lámpa se hívhatna más színt, csak zöldre zöldet… Hát nem egyszerű?

– Persze. Mint a gumidominó. Ha nem ismernélek, sose hittem volna el, hogy te segítettél elfogni a 220-as Mercedes-ügy tettesét. Mintha azóta kicsit átszerveztek volna téged is, itt fent és bent…
– Nem szeretem, ha szembedícsérnek. Hol is hagytam abba? Ja, a Körútnál, ahol pirosat kaptunk és békésen megálltunk egymás mellett a motorossal. Lecsavartam az ablakot, és szelíden megkérdeztem, mi lenne a hézag? Ő azt mondja, minek kanyarodtam ki, nem láttam, hogy ő jön? Mondom, persze, hogy láttam, de ő kívül jött, és meg belülre álltam rá. Azt mondja ő, azt ő honnan tudja, hogy én hova fogok állni? Azt mondom én, hogy hiszen ide van festve a terelővonal a papucsunk alá! Azt mondja ő, hogy ebben igazam van, viszont őt viszik kórházba. Ebben viszont neki volt igaza, mondtam én is, s mert a lámpa kacsingatni kezdett, abbahagytuk a bájtársalgást. Ami azt illeti, mind a ketten nagyon elégedettek voltunk, mert igazunk volt egyformán, nekem a papír, neki a gyakorlat jogán.
– Stimmt. De miért van igaza ennek a Škodásnak itt előttünk?
– Na hallod! Ha valaki, mint ő is, egyszerre mind a két sávban közlekedik, korlátlan úr!
– De korlátolt gépkocsivezető…
– Bár korlátozná valaki! – Sóhajtott Sanyi, és akkorát dudált, hogy egy rendőrnek torkán akadt a síp. De az őt szabad lett előttünk.

Bogáti Péter

Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!