Elöljáróban: hitetlenkedve, s csak a tények által kényszerítve vettem tudomásul, hogy Magyarországon, különösen Budapesten, szint napról napra nő az ellopott és körözött személygépkocsik száma. Autót lopni? Kulcsra zárt, tonnás súlyú, nem zsebben eltüntethető holmiról van szó. Igaz, nincs rá felírva a tulajdonos neve, s a tolvajra se, hogy lopni akar. De hát csak két ember lehet érdekelt egy kocsilopás ügyében: a tulajdonos és a tolvaj? Szörnyű lenne, ha így volna. Hiszen a tulajdonos ismerősök között él, közlekedik, dolgozik. Mindenki tudja, hogy kollégái, barátai, lakótársai közül kinek, milyen autója van. El lehet- lopni ismerősök szeme láttára egy autót? Véd-e tolvajok ellen a gépkocsik ajtózára, kormányzára? Úgy hittem, „autóügyben” nem vagyunk közömbösek egymás iránt. Aztán F.A. Barátom felébresztette kételkedésemet. Egyik este telefonált:
– Ne haragudj, kölcsönvettem az ablaktörlőidet, mert az enyémet ellopták és zuhogott. Tudtam, hogy nem használod a kocsit. Holnap veszek újat, visszahozom.
– És nem szólt senki?
– Nem.
– Akkor én ellopom az autódat.
– Próbáld meg.

1977. március 14. délelőtt 11 óra. F.A. Kocsija – mint minden délelőtt, a viszonylag forgalmas helyen levő szerkesztősége előtti parkolóban áll. A környéken, s barátom munkahelyén senkit se ismerek, engem se ismernek. A mustársárga Škoda mellé állok. Körbejárom, kilincseit próbálom. Zárva. Zsebemből fűrészlapot veszek elő, kinyitom a szellőzőablakot. A szemközti ház gondnoknője hosszasan vizsgálja munkámat. Ötven méterre elsétálok a kocsitól. Amikor visszamegyek, a kinyitott kisablakon benyúlok, nyitom az ajtót. Beülök.

Először a kesztyűtartó. A szélvédőnél egy Sokol rádió. A hátsó ülés alatti csomagtartóban Béta-készlet, az első csomagtartóban Patyolattól hozott ruhák egy táskában. Mind az enyém. Feltűnően kinyitom a csomagtartó fedelét, s a motorháztetőt. Egy, a házhoz érkezett személygépkocsiból fixíroznak. Ijedten visszanézek. A kocsi elmegy. Mindent berámolok a saját kocsimba. Elmegyek. Mehetek. Nem szól senki. Visszamegyek. A barátom kocsijából kivett emelővel megemelem a kocsit. Leszerelem sorban a kerekeket. Felbakolom az autót. Egy ablakból csinos hölgy figyel. A négy leszerelt kerék a kocsimban. Rendőrautó az úton. Már reménykedek, hogy valaki mégiscsak értesítette a rendőrséget. De nem. Visszaszerelem a kerekeket. Vív bennem a kisördög: jó, jó, kirámoltad a kocsit, „elloptad” a kerekeit. De maga az autó itt van! Lássuk csak: a motort beindítani egyszerű, de mit csináljak a kormányzárral? Leszerelni több órás munka. Akkor el kell vitetni!

Telefon a 22-es Volán autómentő szolgálatának.
– Egy autómentést kérek – mondom és diktálom a címet.
– Kié az autó? Az öné?
– Nem. Egy barátomé, aki külföldön van.
– Akkor az ő nevét.
– De nem az ő nevén van a kocsi.
– Azt mondja, aki a fuvart fizeti.
Kitalált nevet mondok:
– Tóth Béla, Székesfehérvár.
– Negyedóra múlva ott a kocsi, kérem.
Negyedóra múlva valóban ott a kocsi. Fogadom a sofőrt:
– Uram, nem az enyém a kocsi. Nincs nálam a személyim, nincs itt a kocsi papírja, és nincs kulcsom az autóhoz.
– Uram, engem nem a papí érdekel, csak a fuvardíj. Maga a Tóth úr? Nahát akkor!
– Elviszi?
– El.
– De sebességben van az autó és a kézifék is…
– Nincs valami drótja?
– Nincs.
– Na, nem baj.
Az autómentős drótot vesz elő a kocsiból. Kinyitja a kocsi ajtaját, kiereszti a kéziféket, a sebváltót nullába tesz. Felhúzza a Škodát a platóra.
– Uram, nem érdekli, hogy kinek a kocsiját viszi?
– Engem nem. A cím, a rendszám és a név stimmel a menetlevéllel.
– És ha én lopnám az autót?
– Hááát… Én nem igazoltathatom magát. Mehetünk?
Bemutatkozom. Bemutatom a fotóst, s a kocsi tulajdonosát. Most már tanúk előtt visszaidézem a beszélgetést. Mindent vállal.
– Csak ne nyitottam volna ki a kocsit! – mondja. – Azt nem lett volna szabad.
– Különben bárki kérésére elvisznek bármilyen kocsit?
– Igen.

Elloptam világos nappal, a fővárosban, forgalmas úton egy autót. Szomorú „győzelem”. Mint utóbb kiderült, F.A.-nak körülbelül 15 ismerőse látta ténykedésemet. Két embernek gyanús voltam, de a rendőrségnek egyikük se szólt. Az autómentősök – úgy tűnik – túlságosan bíznak a fuvardíjat fizetőkben.

Közömbösek, vagy jóhiszeműek vagyunk? Már éppen rossz érzésem, lelkiismeretfurdalásom lett volna, felidéztem magamban a farkast kiáltó pásztorfiú esetét is, amikor ismét eszembe jutott a kiindulás: évente több száz személygépkocsit fosztanak ki, lopnak el – csak a fővárosban. Lehet, hogy éppen így. S ha tudjuk, hogy hogyan – akkor tennünk kell ellene. Gondolják csak végig: könnyen nyitható ajtók, közömbös szemlélők, hivatalos segédlet. Ha csak elképzelem a történetet, és leírom – talán legyintenek, s azt mondják: túlzás. Nem túloztam el semmit, fénykép is van róla: fekete-fehéren.

S. Boda András
Zelman Ferenc felvételei

Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!