De nézzük, mit tudunk a technikáról. A ZiL 130-at a ZiL 164-es utódjaként fejlesztették ki, prototípusa 1958-ban, majd az első öt kísérleti darab 1962-ben készült el. A kísérleti példányok még a ZiL 164-es típusú tehergépkocsik kerekeit kapták. Ugyancsak az elődtől származott a kerek külső visszapillantó tükör, valamint több más berendezés is. Az első példányok hűtőmaszkja teljesen eltért a későbbi, tömeggyártású változatétól. A ZiL 130-as volt az első olyan szovjet teherautó, amely az addig csak katonai olajzöld színűre festett elődjétől eltérően civil, világoskék-fehér fényezéssel is készült. Ezt a jellegzetes színösszeállítást a ZiL a polgári célú gépjárműveinél a későbbiekben is megtartotta, így lett az megszokott Magyarországon is. Aztán 1966-ban és 1977-ben jelentős modernizáláson esett át a típus, majd az 1980-as évek elején kifejlesztették az autó gázüzemű változatát is. A legtöbb magyar hivatásos sofőr erre a típusra szeretett volna kerülni, főként azok, akik sokáig IFA teherautókon szenvedtek, például az M7-es autópálya érdi emelkedőjén. (Aki használt autót vásárolt akkoriban, annak legtöbbször ott, azon az ikonikus útszakaszon derült ki, hogyha becsapták, mennyire csapták be.)
A Velencére került tűzoltó autó 1977-ben hagyta el a Szovjetunióban a gyártócsarnokot. A karosszéria belső felén jól látszik az olajzöld festés, de a katonai változatot kívülről élénkpirosra fújták. Jó ideig valahol Kelet-Magyarországon, az egyik katonai repülőtéren szolgált, majd a jármű a Berettyóújfalu közelében lévő település, Szentpéterszeg önkéntes tűzoltóit erősítette. Nem sokat mozoghatott, az eltelt évek alatt mindössze húszezer kilométert gyűjtött össze nyolchengeres benzinmotorja, amit időközben úgy alakítottak át, hogy egyaránt tudjon gázzal és benzinnel is működni. A kocsiszekrényben a sofőrrel együtt hét tűzoltó, a tartályokba háromezer liter víz fért el, de habosítótartály is része a rendszernek. Az autó hátsó részében lévő szivattyú berendezést a motor hajtotta, a fordulatszámot hátulról is lehetett változtatni és ellenőrizni.
Az idő persze rajta hagyta fogát a karosszérián, de miután nagynyomású fecskendővel letakarították a rárakodott szennyeződést és mohát, szinte úgy csillogott, mint serdülő korában. Az olajat és a szűrőket lecserélték a motorban és mindenhol, ahol erre szükség volt. Lezsírozták az alkatrészeket és új ékszíjat is kapott, s ezek után már saját erőből hagyta el a velencei udvart, miközben a közelből egyre több érdeklődő érkezett megcsodálni a járművet és elismeréssel adózni a motor hangjának.
Új tulajdonosa – miután kitörölte a nosztalgia könnycseppjét a szeme sarkából – már azt tervezi, hogy rövidesen visszatér az autóval Kelet-Magyarországra, ahol egy autós találkozón mutatja be az újjászületett tűzoltó gépkocsit. Később pedig szívesen bérbe adja különböző rendezvényekhez, ha erre igény mutatkozik. Már beszélt az agárdi önkéntes tűzoltókkal, akik szívesen vállalták, hogy a tűzoltás szempontjai szerint is segítenek rendbe hozni és kiegészíteni a ZiL-t. Nagy Gyögy a vizestömlők helyét mindenesetre már szépen kitakarította.
Ahogy nézzük, miként csöpög az autó oldaláról a víz és hogyan csúszik meg a bíborszínű karosszérián a lemenő nap fénye, megegyezünk abban: kár lett volna veszni hagyni az öreg harcost. Az autót, amely emberéletek őrzője volt évtizedeken át.
Ennyivel igazán tartoztunk neki.
