Egy autó elmondja...

A minap szokatlan látogatója volt szerkesztőségünknek. Mi is csodálkozva tekintettünk az íróasztalunk előtt, gőzölgő hűtőjével dohogó, kopott külsejű autóra.
– Igenis, most már mi is szót kérünk – hangzottak kopogásszerűen a szavak. – Az Autó-Motor sok sofőr panaszának adott helyet szűkre mért oldalain, és alkalommal mi, autók is szeretnénk panaszt tenni. Nem is kellene sokat beszélnem, elég, ha rám néznek. No, ugye? Lehet így bánni egy szegény autóval? Kínlódok, szenvedek a hőségtől. Bezzeg a sofőröm, hacsak teheti, hűsíti magát, fagylaltozik, fürdik, sok folyadékot tölt magába, könnyű ruhába öltözik… közben engem emészt, pusztít ez az embertelen forróság.

Pedig, szavamra mondom, nagyon szerény vagyok, akár a társaim. Mert mi is kell egy ilyen magamfajta autónak? Igazán nem sok. Itt van például a hűtőm. Már évek óta szolgál becsülettel, de ennek a Mihálynak – így nevezik a sofőrömet – még egyszer sem jutott eszébe, hogy a hűtőm csőhálózatába lerakódott mocskot kitisztítsa. Képzeljék csak el, hogy ebben a lerakódásoktól megvastagodott csőben milyen komiszul hül a vizem. A forróságtól majd szétpattan a hengerfejem, de erről nem akart tudomást szerezni ez a Mihály. Ugye, tudják, hogy emiatt a hasamban, azaz pardon, az olajteknőmben lötyögő olaj is szenved és természetesen ő sem látja el olyan ügybuzgalommal fontos feladatát, mint ahogy éppen ezekben a nyári hónapokban kellene. Folytassam, hogy mi ennek a következménye? Ugye sejtik, vagy talán tudják is. Azok a szerencsétlen hajtókar- és főtengelycsapágyak ott sülnek-főnek, mert vízvékonnyá vált az olaj.

A gyomorfalam, vagyis a hengerfalam annyira ég, hogyha ember lennél, gyorsan bekanalaznék egy doboz Ship szódát. Röviden szólva, időnap előtt kerülök kórházba, mert elhanyagolt a hűtőrendszerem. Hej, pedig de egyszerű lenne egy csomag Trisót a hűtőmbe tölteni. Így ahogy mondom, mert Trisó lazítja, megoldja a lerakódásokat. A betöltés után alig tíz kilométert kell futnom, aztán jöhet a folyóvizes öblítés. Csodálkozna a Mihály, hogy mi szennyet vinne ki a friss víz. (Közben még ő is hűsítené a csuklóját, mert hogy azt szereti ám mód felett, nem egyszer láttam, amint a hideg vizet kezére folyatja.)

Meg aztán itt van a ventilátorszíj. Még a tavsszal zokszó nélkül eltűrtem, hogy ott babrált Mihály a dinamónál, de elmulasztotta a szíj feszítését. Most már igazán beleordítanám a fülébe: „Hé, miért nem veszed észre, hogy kókadt vitorla módjára lóg a ventilátorszíjam és emiatt nem pörög annyit a lapátkerék, mint amilyen kívánatos lenne.” Dehát tudott dolog, hogy én nem tudok ordítani, ámbár nem egy sofőr létezik, aki apró sóhajunkból is észreveszi, hogy mi a bajunk, melyik tagunk fáj. Nade ennek a Mihálynak ordíthatnék is, ez csak önmagával törődik.
És ha már itt tartok, csak úgy mellesleg említem, hogy az olajtartályom hasznos hűtőbordázata közé odatapadt sár teljesen hatástalanná teszi ezeket a hőelvezető bordákat. Kérdem én, nagy munka lenne-e egy vastag dróttal kipiszkálni a sarat? Arról már nem is álmodozom, hogy erős vízsugárral takarítsák le ezt az olajhűtést gátló anyagot.
Azt már nem is rovom fel Mihály hibájául, hogy nem ellenőrzi a gyújtás pontos beállítását. Mert ebben a hőségben sokkal érzékenyebbek vagyunk – akárcsak az emberek. Amikor Mihály szenved a hőségtől, akkor kiállhatatlanul ingerlékeny. Vajon csak neki szabad idegesnek lennie?

Tudom, kicsiségek ezek, de mégis nagy a jelentőségük. Mennyivel nehezebb a munkám, amikor puhák a gumijaim. Amúgy is szenvedés az átforrósodott országúton a rohanás. Elég munkát jelent nekem a levegőben utat törni. Akkor még arra is erőt kell pazarolnom, hogy legyőzzem a puha gumi okozta súrlódást.
Ha mi is úgy lebarnulnánk, mint ahogy az emberek, akkor szénfekete lenne felületem, mert Mihály mit sem törődik azzal, hogy a várakozás idejében hol ácsorgok. Szép bőröm megpattogzik, elveszti varázsos fényét. Akkumulátoromból szemlátomást párolog a sav és eszébe se jut, hogy azt desztillált vízzel pótolja.
Esténként a garázsban sokat beszélgetek sorstársaimmal. Ezek között bizony nem egy van, amelyik büszkén dicsekszik az ő Mihályával. Van egy köztük, aki elmesélte, hogy az ő Mihálya hosszabb út után egy dróttal kipiszkálja a hűtő lyukaiból az oda beszorult bogarakat. Ez olyan szép, hogy nem is lehet igaz.

Olyan történetet is hallottam, amely szerint a sofőr ráérő, várakozó idejében nem rest felemelni a gépháztetőt és árgus szemmel vizsgálja a motort. Igaz, aki rendszeresen karbantartja, figyeli motorját, annak lényegesen kevesebb a tennivalója. Mert, ha idejében észreveszi, hogy például valamelyik hűtőcsatlakozónál megjelenik egy csepp víz, akkor a szorítószalag meghúzásával elejét veszi a nagyobb bajnak.
Aránylag könnyű dolga van Mihálynak. Melege van a kormány mellett? Hát kinyitja az ablakot, huzatot csinál. Orrára teszi a napszemüveget és még jobban beletapos a gázpedálomba, hadd jöjjön be az ablakon a hűsítő szellő. Kíváncsi vagyok, vajon ilyenkor gondol-e rám? Mert hát nekem is jólesni egy kis légáramlat – anélkül, hogy a szokottnál jobban kellene rohannom. Irigykedve nézek azokra a sorstársaimra, akiknek gépházoldalait kiemelte egy együtt érző sofőr.

Éppen jómúltkor történt, hogy Mihályom elfelejtette kioldani a kéziféket és csak akkor vette észre, amikor kínomban már sípolva fújtam ki hűtőmből a gőzt. Még az a szerencse, hogy kevés ilyen Mihály van a gépkocsivezetők között.
Most mondják meg őszintén, igazán olyan sok az, amit mi, szegény autók kérünk gondozóinktól, a gépkocsivezetőinktől? Ha bemegy egy vendéglőbe, hogy megigya jégbehűtött málnaszörpjét, gondoljon ránk is, hiszen mi segítjük hozzá, hogy kenyeret keres és eltartja családját. Mi motorok jól tudjuk, hogy vannak sofőrök, akik nemcsak mondják, de úgy is bánnak velünk, mint kedves családtagjukkal. Ezekkel szemben hálásak is vagyunk és még akkor is becsülettel szolgáljuk őket, amikor erőnk már fogytán van. De az olyan gépkocsivezetőkkel, mint az én Mihályom, majdnem azt mondhatom, hogy előszeretettel kibabrálunk. Olyan apró, megtévesztő betegséget szimulálunk, amelyre nem talál gyors orvosságot a nemtörődöm sofőr.

Szomorú elégtétel nekem az a tény, hogy Mihály nem kerülhet a 100 000 kilométeres gépkocsivezetők büszke névsorába. Pedig milyen jól esne nekem, ha fényképem megjelenhetne az Autó-Motorban! Nézze, kérem, sokan vannak, akik kétkedéssel fogadják azt, hogy egy autó beszélgetett. Pedig mi ketten jól tudjuk, hogy nekünk van hangunk, csak fül kell hozzá, aki megérti azt. Most arra kérem, hogy írja mindezt meg.
Íme, teljesítettem kívánságát.