Hogyan kezdődött? Mikor feleségemmel – 1965-ben – az olasz-francia-angol motoros utat terveztük, ami 5200 km volt, a kisebbik fiam megkérdezte, hogy ha ezen túl leszünk: hova megyünk? Azonnal feleltük: Skandináviába, Nordkappra, az Északi-fokra. Mikor hazaértünk Angliából, az AM interjúja során a kérdés az volt: „Azonos körülmények között vállalkoznának-e még egyszer ilyen útra?” Gondolkodás nélkül válaszoltunk: „Akár holnap is.” Ez a „holnap” már a múlté, mert ezen a nyáron teljesült a vágyunk, megvalósíthattuk a Nagy Északi Túrát. Hogy érdemes volt-e, ítéljék meg Önök.

Gyávaságom története

Telefonon kértem tájékoztatást az Autóklubtól a svédországi XXIX. Nemzetközi Kemping-találkozóról. Felírták a nevem, címem, majd meghívtak a találkozóval kapcsolatos technikai megbeszélésre. Örömmel mentünk el – zsebünkben a már meglevő útlevéllel, és a 70 dolláros valutaígérettel. Az Autóklub előadótermében mintegy 100-150 főnyi érdeklődő gyűlt össze. Egy hölgy nyitotta meg a megbeszélést, és azt kérdezte, hogy kinek, milyen útlevele van, s főként, hogy milyen gyártmányú kocsival vesznek részt a találkozón, mert így csoportosítanák a túrát. A szólítottak hangosan jelentkeztek: Wartburg, Moszkvics, Trabant, 850-es Fiat, 1500-as Simca, dicsekedett a következő, Mercedes, kontrázott egy másik, – és ez már valami! Kérdem én Önöket, lett volna bátorságuk ilyen körülmények között azt mondani, hogy 125-ös Danuvia? (!)
Ez az én gyávaságom rövid, de hiteles története. Az Autóklubtól pedig ezennel bocsánatot kérek, hogy nem velük, hanem önállóan mentünk, – igaz ugyan, hogy a találkozón idő hiányában nem vehettünk részt, de a városon (Norrköpping), ahol rendezték a találkozót, keresztülutaztunk.

Ezek után kezdődjék a beszámoló.

A Magyar Nemzeti Bank meghallgatta valutakérelmünket, majd megkaptuk az útleveleket is. Kezdődhet az izgalom. Felszerelések kiegészítése, csomagolás, technikai kérdések megoldása, útikönyvek és térképek tanulmányozása, meteorológiai adatok megismerése. A rendelkezésre álló pénz beosztása, hajójáratok menetrendjének beszerzése és sok minden más. Itt kell köszönetet mondani Pantó Dénes bányamérnöknek, aki 1967-ben algériai tartózkodása alatt értesült az AM-ből, hogy milyen túrát szervezünk, és levélben keresett fel, hogy segítségünkre legyen az előkészületekben. (Megjegyzem, hogy sokan másik is felkerestek és szerettek volna csatlakozni hozzánk.) Ugyanis 1966-ban ő a feleségével egy Trabanton tette meg nagyjából az általunk tervezett utat. Nagy kocsik – Simcák, Mercedesek, Fiatok – emeljétek meg tanksapkátokat minden Trabant előtt, hátha „Ő” volt az. Mi tudjuk, hogy milyen teljesítmény volt. Programunkat is Pantó Dénesék segítségével állítottuk össze, akik időközben visszatértek hivatalos útjukról. Köszönjük nekik.

Az 1965-ös európai utunk alatt sokat tapasztaltunk, és mindezt felhasználtuk az előkészítés során. A motorban már 30 ezer km volt, főjavítás nélkül. Első gyűrűt 22 000 km-nél cseréltem. Új gumik kerültek a kerekekre, s ezekkel mintegy 2500 kilométert motoroztam. Új lánc- és fogaskerekeket is beszereztem: 14-est a 16-os helyére – a várható sok magas hegyi út leküzdése miatt. Kisegítő lábkuplungkart is hegesztettem, s mint érdekességet, egy Simson Schwalbe karburátort tettem fel, a torkot megfelelően felfúrtam. Szerszámkészlet, tartalékgumi, gyújtótekercs és sok minden más egészítette ki a felszerelést. Részletes térképet kaptunk a Shell Touring Szolgálattól, és úgy éreztük, a körülményekhez képest jól és célszerűen szereltük fel magunkat. És végül az indulás napja: június 29.

„Na, rúgja be a kecskét, és induljon” – kedveskedett a vámtiszt a határon. Nem szóltunk, csak gázt adtunk a motornak, és megkezdtük a 33 napos vándorutunkat. A Vág völgyén haladtunk felfelé. A második nap a gumidefektek jegyében zajlott le. Nem sokkal Trencsén után a hátsó kerék lehelte ki lelkét. Tudomásul vettük, és a gyerekek, sőt a felnőttek szórakozására, gumit cseréltünk. Egy kis horzsolás mutatkozott a belsőn, ez volt az ok – gondoltuk. Tovább a Kárpátokon keresztül, – de a Jablonkai-hágó után ismét sóhajtott a hátsó kerék, és ismét szereltünk. Hasonló horzsolást tapasztaltunk. Ez már több a soknál, – a köpenyt jobban átvizsgálva megállapítottuk, hogy az egyébként hibátlan, 90-95 %-os futófelületű gumit az indulás előtt egy kis felületi gumisérülés miatt vulkanizáltattam, ennek a belső foltja a széleken elvált, s ez okozta a dörzsölést és a hibát.

A foltot radikálisan kiszereltem, alatta hibátlan volt a vászon. Összeszereltem, majd biztonságból, a kisebb terhelés miatt, előre tettem ezt a kereket. Most már vígan gurultunk Opole felé, ahol át akartunk kelni a cseh-lengyel határon, de tévedtünk, nem volt átkelőhely. Most hová? – Visszafelé? – Azt nem! Előre Hradec Kralovenak – hegyeken, hágókon keresztül, csodálatosan szép sziléziai fennsíkon. Hogy ez 200 km-es többletutat jelentett, az igaz, de megérte. A benzin utolsó cseppjeivel értünk Nachodba. Másnap Lengyelország nyugati határán haladtunk, az Odera-menti Frankfurtig. A lengyel-német határon Hugarocamion várt határkezelésre, a „pilóták” meglátva csodálatos járművünket, megkérdezték, hogy bírja a Danuvia. Mit mondhattunk: kitűnően! S elmondtuk, hogy hasonló szereléssel három évvel ezelőtt Olaszországon, Franciaországon keresztül Angliában voltunk. „Hát Önök voltak azok?” – kérdezték, és szinte régi ismerősként köszöntöttek bennünket. Ők, a hosszú országutak vándorai megértették vállalkozásunk nehézségeit. Még egy búcsúdudálás, és máris továbbgurultunk Sassnitz felé. Sietős az utunk, mert késésben vagyunk, de ez nem akadályoz bennünket abban, hogy ne álljunk meg mindenütt, ahol érdemes. Jókor érkeztünk, a hajó mintha csak minket várt volna. Begördültünk, felhúzta hídját, és szelíd remegéssel indult Trelleborg felé.

Svédország

A narancsszínű utcai lámpák fényei (ködös időben megfelelőbbek) és egy magas, szakállas, mosolygós vámtiszt fogadott bennünket. Úticélunk iránt érdeklődőtt. – Turizmus – adtuk meg a választ, és megértően tekintett csomagjainkra. „Spirituszt” (pálinkát) hiztunk-e magunkkal? – kérdezte. (Svédországba ugyanis pálinkát tilos bevinni!) Töredelmesen bevallottuk, hogy egy kis üveg Hubertus konyak van a birtokunkban. „Az a motorhoz szükséges?” – kérdezte nagy komolysággal. Természetesen – válaszoltunk készségesen – ez egy ilyen motor. Akkor rendben van, és már vámkezelve voltunk.
Este 11 óra! A kemping sorompója leeresztve. Besétáltam és megkérdeztem, hogy lehet bejönni. – Fel kell emelni a sorompót – volt a válasz. – Reggel jön a táborkezelő, és majd akkor tessék elszámolni… Ez a svéd kemping-házirend. Borult időben, néhány esőcsepp köszöntésével kezdtük meg skandináviai utunkat. Irány: Lund, nevezetessége a XI. században épült Dómja és a templom órajátéka.

A különben sima, se a gumik szempontjából kegyetlen útfelület, amely gyakran futott a fogatunk alatt, bizony „megzabálta” a köpenyeket. A vászonig kopott az utánfutó gumija

Délután az utánfutó gumiköpenyétől búcsúztunk el fájó szívvel – teljesen elkopott és bizony a belső is kilyukadt. Ezzel a köpennyel Londontól Budapestig és majdnem Jönköpingig futottunk, mintegy 3500 kilométert. Még nem tudtuk, mi vár ránk, hogy még négy kis gumit fogunk elkoptatni.

Az éjszakát egy kedves kis tó partján töltöttük. A svéd íratlan törvény szerint éjszakázó helyhez és vízhez mindenkinek joga van. Minden be nem kerített helyen szabadon lehet táborozni.
Jönköping öreg városházát, szökőkútját és 900 éves Krisztián-templomát csodáltuk meg. Kitűnő időben, a Balatonnál kétszer nagyobb Vattern-tó sziklás partján gurultunk észak-felé. Az utakon minduntalan olyan gépkocsikkal találkoztunk, amelyek fényes nappal is égették lámpájukat. Először azt hittük, hogy véletlenül maradtak égve. De, mint később megtudtuk, egy elterjedőben levő szokásról van szó, ami a jobb oldali közlekedés bevezetésekor kötelező is volt, azért, hogy a szembejövő kocsik előzését jobban észre lehessen venni. Ez igen jó, mert eléggé feltűnő. Elhagyva a tó partját, Rökk községben Skandinávia egyik nevezetességét tekintettük meg: a világ legnagyobb runa-írásos kőlapját. A mintegy 3 méter magas, nagyjából tégla alakú kő minden oldalát az ősi, 2500-3000 éves, rovásírás-szerű runa-írás borítja.

Linköpint nevezetessége a Dóm, amely egyike a legnagyobbaknak Skandináviában. A Skansen régi faházaiban kézműves iparművészeti tárgyakat lehet megtekinteni és vásárolni, ha pénz van hozzá. Fűszerüzletében a régi bolti eszközök és áruk találhatóak és vásárolhatók. Postahivatala is a múlt századot idézi. Erdős, dombos vidéken, kitűnő országúton haladunk. Minden 500-1000 méteren pihenőhely – és kivétel nélkül mindenütt vaslemez-keretre erősített papírzsákok a hulladék, szemét tárolására. Ezek a szeméttartó edények, papírzsákok a legészakibb pontig megtalálhatók minden skandináv államban. A tisztaság és rend tökéletes jeleként. Nagyon ritkán találkozunk közlekedési rendőrrel, aki teljesen bőrbe öltözötten, arcán védő sisakkal, rádióval felszerelt 500-as BMW szóló motoron járja az utat.

A svéd országutak mentén dróthálóval védik az utak vándorait a kőomlástól

Västeras Stadionjában tartották nemrég a Műkorcsolya EB-t, majd a Birkózó EB-t. Városi könyvtárának nagytermét gyönyörű freskó díszíti, s mint megtudtuk, a könyvek között 3-4000 magyar nyelvű is található. A régi városrész romantikus kis faházait művészek, írók, festők, szobrászok lakják, szinte művésztelepnek is beillik. Alig 120 kilométer az út Stockhomig; ott hidak, felül- és aluljárók rendszere teszi próbára közlekedési és tájékozódási képességünket. De azért rövid tájékozódás után eljutottunk egy nyugalmas kempingbe. Stockholmban találkoztunk először a „Turista-pilótával”. A benzinkutakat üzemben tartó Texaco cég csinos, fiatal, egyenruhás leányalkalmazottai gyors kis robogójukon pilótaként vezetik a tévelygő idegent – teljesen díjmentesen – a nagyváros rengetegében, vagy azon keresztül. Forgalomirányító rendőr szinte nem is létezik; automatikus lámpák irányítanak – és mindenki szót fogad ezeknek a lámpáknak. A főútvonal gyalogátkelőhelyeinél ugyancsak jelzőlámpák biztosítanak szabad utat a gépjárműveknek, de a gyalogos egy gombnyomással megállíthatja a forgalmat, és rövid időre szabaddá teheti maga részére az utat.

A Texaco cég alkalmazottai gyors robogókon díjmentesen kalauzolják a városban tévelygő idegent a kívánt helyre, vagy a városon keresztül

A másfélnapos eső sátorba kényszerített bennünket. Késő délután indultink a 110 km-re levő Kappalskär kikötőjébe, ahonnan este 10 órakor rajtolt a hajó Finnország felé. Stockholmból is indulhattunk volna, de lényegesen drágábban; takarékosan kell bánni a valutával. Szinte utolsónak érkeztünk a hajóhoz. Itt becsülték először le a motorunkat. És mi nem haragutunk meg érte! Így történt:
Egy kis irodahelyiségben vámtisztek ültek és beszélgettek. Finnországba szeretnénk utazni – mondom. – És mi akadálya van? – kérdezték vissza. – Hát szeretném a papírjaimat és csomagjaimat vámkezeltetni. – Miért, van vámkezelnivalója? – érdeklődött az egyik. – Tudtommal nincsen – feleltem. – Hát akkor csak tessék nyugodtan felmenni a hajóra – volt a válasz, de a hangsúly azt mondotta, minek zavar bennünket, mikor olyan jól beszélgettünk. Kissé zavartan távoztam a jegypénztárhoz. Kérek két jegyet, és egyet a motorkerékpárhoz. Mi? Motorkerékpár? – Igen – mondom – egy kis motorkerékpár, utánfutóval. – Hm. Motorkerékpár… Hát ezt díjmentesen magával viheti. Csomagként – közölte, s kiadta a két hajójegyet. Így becsülték le először kézipoggyásznak a mi kis világjáró motorunkat. Nem kellett érte fizetni, hát lehet ezért haragudni? Ugye nem!

Finnország

Hajnalban, a Turku előtti Naantali-ban szálltunk partra. A vámtiszt az irodába irányít – a motorkerékpár nyilvántartása miatt. Adnak egy papírt, és mondják, hogy ha elhagyjuk Finnországot, le kell adni. Jó – feleltem és adom az útlevelet, hogy „kezeljék le”. Nekünk erre nincs szükségünk, volt a válasz. De nekem igen – feleltem és csak magamban gondoltam tovább, hogy a Nemzeti Bank még képes visszakérni a valutát, mert nem tudom igazolni, hogy Finnországban is jártam. Tágra nyitott szemmel furcsállotta a dolgot, de lepecsételte az útlevelet.

Az épület előtt csinos Shell-egyenruhás leány fogadott a Shell Touring Service megbízottjaként, és kívánságra német, angol és francia nyelven adott tájékoztatást az utazókat érdeklő dolgokról. Valamint ellátott prospektusokkal. Turku – Finnország régi fővárosa. Öreg vára, 1200-ban épült dómja, kézművesipari múzeuma – Skansenja – látnivalókban igen gazdag. Innen Helsinki 170 km. Egy kellemes délutáni motoros út lenne, ha a gyújtás időnként nem akadozna. De csak induláskor. Azért simán elértük a kemping bejáratát. Itt becsülték le másodszor a motorunkat. A bejárati falhoz állítottuk szépen, és közöltük, hogy Magyarországról jöttünk, és itt szándékozunk éjszakázni. Lehet – felelték – s rövid tanakodás után kijelentették, hogy mi fizetünk egy-egy márkát a táborozásért, a motorért nem kell fizetni, az csomag. Hát nem aranyosak!
S ezekután a helsinki kempingben a különböző márkájú autócsodák közé parkoltunk kis Danuviánkkal. Motorunkra ez semmi hatással nem volt, mert a gyújtást azért meg kellett igazítani. A megszakító égett be, de még használható volt, nem cseréltem ki. Városnézés – Parlament – Vasútállomás – Olimpiai stadion – Dóm – Piactér – erre futotta rövid időnkből. Fényképezés mindenütt.

Helsinki: az 1920-as és 30-as évek világhírű hosszútávfutójának, Nurminak a szobra előtt – a hosszútávon futó Danuvia

Irány: észak. Lahti – Jiväskylä – hogy csak a városneveket említsük.  Jiväskylätól 100 km-re az utánfutó abroncsa ismét vászonig kopott. Fájó szívvel cseréltük le. Ez a gumi azonos gyártmányú és minőségű volt, mint az előző, amivel 3500 kilométert tettünk meg, de a kíméletlen svéd és főként finn utak csak 1100 kilométert engedélyeztek neki. Ezek az utak fél diónyi nagyságú éles gránitzuzalékkal vannak borítva, s az út felületére hengerelve. A zúzalék élei 4-6 mm-re kiállnak. Az úttest sima, de felülete rendkívül élesen érdes. Kitűnően lehet haladni rajta, nagy sebességgel (már akinek van lóereje hozzá), csúszásmentesen lehet fékezni. De ezért fizetni kell – gumival. Aggódva figyeltük nagy köpenyeinket is, alaposan kopnak. Sebaj – tovább előre. Erősen gondolkoztunk, hogy ha a Sarkkört elérjük – ami már csak 200 km-re van –, visszafordulunk-e? A kérdést nem tudtuk eldönteni. Ouluban vettünk egy kis gumiköpenyt. Talán a beszerelt Aero-Cordatic tovább bírja, mint társai. A Kemijoki partján haladtunk a lappok földjén. Naponta vágjuk át magunkat 25-35 km-es útjavításokon, néha többször is. Ez bennünket és motorunkat egyaránt megviselt.

Az első rénszarvasokkal Rovaniemi előtt találkoztunk. Az úton ballagtak keresztül, mit sem törődve a nagy forgalommal, békésen legelésztek az út menti erdőben. Rovaniemi modern város a Sarkkörön. A finnországi Lappföld fővárosa 25 000 lakossal. 1929-ben alapították, a második világháborúban nagyrészt elpusztult, s a híres finn építész, Alvaro Aalto tervei szerint építették újjá. Rendkívül nagy az idegenforgalma. Ennek az érdekében zajlik minden. Az információs irodában fiatal lány tájékoztat a látnivalókról, és örömmel jegyzi be füzetébe, hogy idén mi vagyunk az elsők Magyarországról. Bár „testvérek” vagyunk – állapította meg –, de egymás nyelvét nem értjük. Valóban sokkal nehezebb dolgunk volt, mint Svédországban.

Irány: a Sarkkör. A várostól 8 km-re húzódik. Ettől a vonaltól északra évente egyszer nem bukik a horizont alá a nap, és egyszer 24 órán át a horizont alatt marad. Érdekes és izgalmas részünkre. A városban este 10-11 órakor világos van, az utcákon nappali forgalom, s a 10-12 éves gyerekek is még kinn játszanak. A sarkkörön az út mentén nagy benzinkút, szemben vele földszintes faház, előtte két árbocon a finn nemzeti zászlót lobogtatja a szél. Tábla jelzi, hogy itt húzódik a sarkkör. Benn az épületben forog az idegen, és vásárolja az emléktárgyakat. A posta különleges sarkköri bélyegzőt használ. Akinek nem sikerült rénszarvast fényképeznie az úton, annak rendelkezésére áll néhány – a karámban. Egy-két kunyhó és használati eszköz a lapp nép életéből ad ízelítőt. Fényképezzük magunkat – mi sem vagyunk jobbak a többi turistánál.

A szélvédő-üvegek sérülésével is számoljon, aki észak-európai útra indul. Számolnak ezzel az autóüvegező iparosok is – és nem is olcsón

Elhatározzuk, hogy tovább megyünk Nordkapp felé. Alig 40 km-es út után „megszitál” alattunk a hátsó kerék, jelezve, hogy neki elég volt. Szerelünk, – szelepszakadás! –, de még ennél is szomorúbb látvány a külső gumi állapota. Teljesen sima, futófelület nélkül. Sajnos ezzel nem jutunk Nordkappra. Bánatosan szereljük be a tartalék belső gumit. Mit tegyünk, vissza kell fordulni! El vagyunk keseredve. Még az utánfutó kerekét is megfordítjuk, mert féloldalasra kopott, most már kopjon a másik fele is. Szomorúan haladunk keresztül a Sarkkörön. A benzinkútnál érdeklődünk gumi után, – nincs. A kezelő készséggel telefonálja végig az összes lehetséges helyeket, de sehol nincs motorgumi, – késő délután van és minden üzlet zárva. S még szombat is! Így másnap sem volt remény a gumi beszerzésére. Megint egy nap veszteség. Rossz hangulatban vertünk sátrat a Kemijoki partján, szinte a város közepén, a kempingben.

Reggel 7 órakor szép, napos időre ébredtünk. Teszek-veszek a sátor körül, mikor megszólal valaki. „Jó reggelt kívánok kérem szépen”. – Jó reggelt – válaszolok. Érzem a hangján, hogy nem magyar, nár a kiejtése kitűnőnek mondható. De ezzel ki is merült az idegen magyar tudománya. Mivel „testvérnép” vagyunk, egy harmadik nyelvre fordítjuk a szót, hogy megértsük egymást. Kiderült, hogy kétszer járt már Magyarországon ez a finn erdőmérnök, egyszer átutazóban, s egyszer 10 napig. Elsírjuk bánatunkat. Felajánlja segítségét, nézzünk vele körül a városban, hátha találunk valahol gumit. És a kis Volkswagen máris robogott velünk, benzinkúttól benzinkútig, szerviztől szervizig. Autóhoz minden méretben, de motorkerékpárgumi semmi. Sebaj, majd holnap. De addig is legyünk a vendégei, mondja finn barátunk. Nem fogadhatjuk el, válaszoltuk, hisz ez is sok, amit eddig tett. Cigarettával és a svéd vámtiszt szerint a Danuviához való „Hubertus”-szal köszönjük meg a kedvességét. Nem engedett – annyi kedves, jó emléke fűződik Magyarországhoz, hogy neki okozunk örömet, ha vendégei leszünk. Legalább viszonozni tudja valakinek egy kissé azt a vendégszeretetet, amit itt kapott. Végül is elfogadtuk meghívását. Az előkelő Pohjanovi (Északi udvar) szálló turista-éttermében ebédeltünk. A bejárat közelében nagy asztalon 10-12 -féle hideg étel volt kirakva, halak, húsok, saláták. Tányért fogtunk és annyit vettünk, amennyit kívántunk, hozzá főtt burgonyát a felszolgálótól kaptunk. Kenyeret, fehéret és barnát, tetszés szerint választhattunk. A megrakott tányérokkal a szépen megterített asztalhoz mentünk. Elfogyasztottuk a hideg ételt, hozzá tejet ittunk, szinte víz helyett, ez a szokás. Akinek még hiányérzete van – a meleg étel előtt –, az még visszasétál a dúsan rakott hidegpulthoz, és vesz magának kívánsága szerint. Ezután a felszolgáló hozza a meleg ételt, mi karfiolkrém levest, valamint pörköltszerűen elkészített húst rendeltünk makarónival. Ital szintén kívánság szerinti. Végül a számlát hozta a felszolgáló, diszkréten, tányéron szalvéta alatt. Csak a sarka látszott.

Stockholm. A városháza előtt – de mindenütt máshol is – automatikus jelzőlámpák sokasága biztosítja a zavartalan forgalmat

Hát a szaunát kipróbáltuk-e már? – szegezte nekünk a kérdést új barátunk. Nem – vágtuk rá gyorsan –, de nem is kívánjuk. Hosszú úton vagyunk, esetleg rossz hatást vált ki, ami késleltetheti az utunkat. – Az nem létezik! A szauna „élet, erő, egészség” – ez volt a lényege annak, amit mondott. De nem a kemping szaunája, a Kemijoki folyón úszó kis házban, hanem egy rendes szauna, például ami az ő lakásánál van. Menjünk oda szaunázni. Ám legyen, adtuk meg magunkat sorsunknak és vendéglátónknak. Barátunk egy erdészeti kutatóintézet munkatársa, Helsinki mellett lakik, de a lappföldön dolgozik, 800 km-re otthonától, az erdőségben. Rovaniemiben csak víkendre látogatott be, sok táborozást megért finn sátrával. Már száguldott is velünk a kis bogárhátú Volkswagen, a mintegy 60 km-re levő kis erdei ház felé.

Mélyen bent az erdőségben, egy tóvá kiszélesedő folyócska partján álltunk meg. Nagyon szép faház, mindennel felszerelve – az erdei munkások szállása. Hat-nyolc munkás, egy technikus és vendéglátónk lakja. Néhány lépésre, közvetlenül a folyócska partján a szauna-ház. Kis napozóterasz, majd előtér után két ajtó, az egyik a vetkőzőhelyiségbe nyílik, a másik a szauna előtere, egyben mosakodóhelyiség. Innen nyílik a tulajdonképpeni szauna. A mi fogalmaink szerinti gőzfürdő. Előkészítjük a felszerelést, vizet és fát hozunk. Majd a modern zománcos lemezborítású szauna-tűzhely alá papír és fa kerül, s máris lobog a láng. A tűzhely tetején fekete színű, két ököl nagyságú szemcsés kövek, ezeket hevíti a lobogó láng. Egy másik vízmelegítő-kazán alá is tüzet rakunk. Most már két kályha ontja a melegét. A helyiség talán 3×3 méteres. A fal két oldalán a gőzfürdő emeletes polcaihoz hasonló állványzat. A leveles nyírfaágak, csomóba kötve minket várnak. Mi lesz még itt?
Alig fél óra, s házigazdánk kijelentette, megkezdhetjük a „szertartást”. Levetkőztünk és be a forróra hevült kamrába – fel a polcra. Ott volt még csak igazán meleg! S ami ezután jött, az lélegzetelállító forróság volt. Házigazdánk könnyedén egy merítőkanál meleg vizet loccsantott a tüzes kövekre, s máris egymillió tű szórja az ember bőrét, és akasztja el a lélegzetét. Elő a nyírfa-virgácsot – magáztatni –, és végigcsapkodni magunkat. Nem mondja ezt szauna-tanárom, de csinálom utána. Még egy loccsantás a kövekre, újabb millió tű szúrja át a bőrünket. Így megy ez néhányszor, szótlanul tűröm. No végre finn barátunk leszáll a magasból, én utána. Kiballagunk a teraszra, majd besétálunk a tóba. Úgy, ahogy vagyunk, fügefalevél nélkül, hiszen itt a füge nem terem meg. Barátunk megmeríti magát a tó vizében (+12-14 C fok), én csak lemosakszom. No most vissza – vezényel a szemével, és én megyek szó nélkül. Be a kamrába – fel a polcra –, loccsantás, tűszúrás, csapkodás – le a polcról –, ki a tóba, ez igen, kezd tetszeni a dolog. Kezdem magam jól érezni. Végül bemegyünk az előtérbe, lemosakszunk, szappanozunk, majd magunkra öntjük a meleg vizet a műanyag edényből. Ez a zuhany. Utána ki a teraszra, leülünk a fatuskókra – ismét fügefalevél nélkül – és a ragyogó napsütésben, a sarkkörön 14-16 fokos melegben – az enyhe északi szél szárítja le rólunk a vizet. Egy kis tea és sütemény elfogyasztása után vissza Rovaniemibe. Megisszuk a maradék Hubertust és sok-sok „kitos”-t, köszönetet mondunk vendéglátónknak ezért a felejthetetlen napért.

Hammerfest a világ legészakibb városa. Ettől a ponttól a Fekete-tengerig mérték a délkör egy részének hosszát

Másnap reggel korán indultunk gumit vásárolni. Megszabadultunk jó néhány finn márkánktól, de gazdagabbak lettünk két jó gumival. Az üzlet előtti téren mindkét kerék új gumit kapott. Biztonság okáért az utánfutóhoz is vettünk még egy gumit. Feleségem határozott. „Ne sokat vacakoljunk azzal  az 1500 kilométerrel, menjünk a Nordkapp-ra.” – Igenis – fogadtam szót, és finoman adtam gázt a motornak. Még egyszer a sarkkör – de most már nem állunk meg. Sodänkylä: 300 éves fatemplomát néztük meg. Tovább az Inari tavakhoz, Finnország „hidegsarkához”. Vad, sziklás vidék – nagyon zord –, reménytelen táj, de a maga nemében gyönyörű. A tóparti kempingben találtunk csak táborozáshoz alkalmas helyet. A kempingdíjba a szúnyogokat s beleszámították. A szúnyogok rendkívül nagyok és végtelenül mohók. Szerencsére finn barátunk ellátott szúnyogok elleni védőkenőccsel, ami hatásosnak mutatkozott, s csak muzsikájukat hallgattuk. Az Inari lapp-múzeum – lényegében skanzen – rendkívül érdekesen mutatja be a halászó, vadászó és állattartó lapp nép életét.

A Tana folyó széles vize a határ Norvégia felé. A finn vámtiszt csak ránk tekint és int, hogy tovább. Mi megyünk, ha ez neki elég, nekünk jó. Vagy két kilométer után nyitott határsorompó fogad. Illedelmesen megállunk és várunk. Elfogy a türelmünk – besétálok a házba. Fiatal asszonyka fogad. Mondom, Norvégiába szeretnék menni.. Csak tessék, egész nyugodtan – válaszolja, és ezzel rendbe is lenne a dolog. Kinn szomorú látvány fogad – ismét az utánfutó kereke tesz bánatossá. Szegény Aerocord guminak sem tetszettek a finn utak – 1100 km után „kikészült”. Gumicsere – most már a negyedi, de finn gyártmányú kerékkel futunk. Futunk? 40 km-es útjavítás következik, tehát csak cammogunk 5-6 cm vastagságú, hengereletlen kőzúzalékban – de nem sokáig. Néhány km után meginog a hátsó kerék – tudjuk, ez mit jelent. Nagy a baj, újabb szelepszakadás – beszerelem az utolsó tartalék-gumit is – nincs több tartalék. Na majd Russenesben veszünk. Későn érkezünk Russenesbe – mindkét karom nagyon fáj a rettenetes 40 km után. Táborozás, és reggel elhatározzuk, hogy motor nélkül megyünk a Nordkappra, mert gumit nem kaptunk, és félünk tartalék-gumi nélkül elindulni a várható rossz útra. Igazunk volt: 3 és fél órás hajóút után Honningsväg kikötőjében szállunk partra. Autóbusszal megyünk ki a 32 km-re levő sziklaszirtre, Nordkappra. Szűk hegyi utakon kapaszkodik fel a busz. Mély szakadékok felett egy jármű számára van hely, néhol kitérőkkel. Közel egy órán át tartott az út.

A svéd városokban 50 kcm-es Sachs-motorral szerelt kis háromkerekű járművekkel végzik a kisebb szállításokat

Felejthetetlen érzés, végre elértük, 18 napos motorozás után Európa legészakibb pontját – a Nordkappon állunk. Hatalmas, kopás sziklatömb, de nekünk csodálatosan szép. Lábunk alatt 300 méter mélyen zúg a tenger, a távolban fehéren csillan valami, talán hatalmas jgtömb? – vagy csak fehér hajó? Inkább jéghegynek hisszük és boldogok vagyunk. Izgatott fényképezés, levelezőlap-írás, és feladás. Itt van a világ legészakibb postahivatala. Az eset borító felhőn csak itt-ott csillan át a nap sugara. De a derengő napsütés is ajándék ezen a vidéken. Nem vagyunk egyedül. Minden náció megtalálható a nagy forgalomban: a világ népei mintha itt adnának egymásnak találkozót. És kezdünk megérteni valamit. A civilizált ember vágyódását a romlatlan és érintetlen természet után. Jönnek autóval és gyalog, kerékpárral és motorral, bár az utolsó kettővel csak igen kevesebb – mintha zarándokolnának, hogy eljussanak erre az északi pontra. Sok fiatal indul gyalog erre az útra. Gyalog? – autóstoppal. Nagy részük nem jut túl az északi fővárosok vonalánál, de az elszántabbja eléri az Északi-fokot.

Érdekesek az országúti ismeretségek is. Nincsen bemutatkozás, a másodszori, harmadszori találkozáskor, úgy 6-700 km után már régi ismerősként üdvözöljük egymást. Egy korzikai fiút – egyetemista – kb. 800 km-es távon több esetben derűs integetéssel üdvözöltünk. Egyébként 12 nap alatt jutottunk fel a Nordkappig. Egy holland házaspár Opel-Rekordjával 1200 km-en keresztül „versenyben voltunk”. De sorolhatnám az országúti ismerőseinket, sokan voltunk, mind érdekes emberek, kik messziről boldogan integettek nekünk, ha felpakolt kis „kocsinkat” meglátták.
Honnan jöttek? – köszöntöttek ránk magyarul, a Nordkappon. – Budapestről – válaszoltuk meglepetés nélkül, Pesttől 400 km-re. Tessék csak zörgetni, majd kinyitják… szólt ismét valaki magyarul, Russenesben. Nem lepődtünk meg, a világ minden táján beszélnek magyarul, legfeljebb csak kevesen.

Felszedjük a sátrunkat, és most már délnek fordítjuk a kormányt. Hammerfest – a világ legészakibb fekvésű – városi rangú – települése a következő úti célunk. Nemcsak a város érdekel bennünket, hanem az is, hogy bár 100 km-re van, reményünk van arra, hogy itt belső gumit kapunk. Már nincs tartalék belsőnk. Magasan a hóhatár felett moztorozunk és elérjük Norvégia nyugati partvidékének fjord-rengetegét. Az időjárás megfelel a mi kora márciusunknak. Reggel 4-6° a hőmérséklet, nappal 15-16°-ra melegszik az idő. Motorozáshoz egy kissé hideg! A nagyobb baj az, hogy az ilyen hőmérséklet mellett huzamosabb motorozásnál az izmok megmerevednek, amit csak a megálláskor veszünk észre. A sátorban viszont kellemes az idő. Mint mindenki más, mi is műanyag-fóliával borítjuk be éjszakára, ez nem engedi lehűlni a sátrat. Még idehaza készítettük el, és a leghasznosabb tanácsnak bizonyult, amit kaptunk.
Hammerfest modern nagyváros képét mutatja; üzletek, üzemek, modern üzletházak. Kikötője nagy forgalmat bonyolít le. Más vonatkozásban is érdekes hely. 1819-beninnen indult ki, mint 0-pontról az a nemzetközi vállalkozás, amelynek célja a föld meridián-körének megmérése volt. Ennek emlékére gránit emlékmű áll a fjord-menti város egyik kis félszigetén. Sátrunkat ugyancsak nevezetes hely mellett vertük fel. Itt találhat a világ legészakibb fekvésű lombos erdeje; néhány holdnyi csenevész nyírfa akarja bizonyítani életképességét. Sikerült gumit vennünk, és most már megnyugodva motorozunk, folytatjuk utunkat völgyekben, zord hegyeken, fjordok mentén, sziklákba vágott alagutakon. Boldogan haladunk dél felé, hiszen útunk felén és fő célján túl vagyunk.

Finnországban láttuk ezeket a drótkötélből, rugókból, a tartóoszlopokon az ütődés hatására elmozduló elemekből álló korlátokat

Egy kis öböl partmenti sziklatömbjének szélárnyékában, kis fenyvesben sátraztunk. Szomszédunk egy fiatal finn házaspár, másfél-kétéves kislányával. Integetve köszöntjük egymást. Reggel mosakodás, reggeli, csomagolás – és indulás –, azaz indulnánk, de kétségbeesés vesz rajtunk erőt, amikor észreveszem, hogy a hátsókerék abroncsa a szelepnél eltört és 5-6 mm-re eláll a másiktól. Szinte szólni se tudok a rémülettől. Minden valószínűség szerint már az előző nap is legalább néhány km-t így motoroztunk. Természetesen a túlterhelt motornál ezt nehezen lehet észrevenni. Gyorsan leszereltük. A finnek nézik, mi történhetett velünk. Nemsokára meg is tudják. Odamegyek hozzájuk, hogy legyenek „testvéri” segítségre. Nehezen értjük meg egymást, kérem, hogy vigyen be a legközelebbi faluba, vagy oda, ahol hegeszteni tudnak. Nagyon készségesen gyújtja be a Morris Minor motorját – s porzik az út utánunk. Vagy 15 km-re egy autójavító műhelyt találunk. Vállalják a munkát, csak várjuk meg, amíg megreggeliznek. Egy órai idegölő várakozás után „No most már csinálhatjuk” – mondta a főnök, s hozzákezdett a tízperces munkához. Egyébként kitűnően felszerelt és gépesített műhely volt.
Boldogan indulunk vissza a táborhely felé, ahol az asszonyok már izgatottan várnak. Feleségem azért, hogy tudunk-e tovább menni, a finn asszonyka pedig azért, mert nekik is sietős az útjuk. Gumiszerelés közben veszem észre, hogy még néhány repedés mutatkozik az abroncsok – kár, hogy előbb nem vettük észre. Vajon meddig bírja majd? A legközelebbi faluban majd megjavíttatjuk! – fogadkozunk. Addig is meghúzom a küllők csavarját, mert lazák, s elsőkeréknek teszem be, ott kisebb a terhelés.

Óvatosan indulunk az autóknak megfelelő, de egy túlterhelt motorkerékpárnak igencsak rázós úton, tovább délnek. Magas hágón kapaszkodunk felfelé – nem ködben, de felhőben, hideg novemberi időnek felel meg most az időjárás. Eső nem esik, de mégis ázunk, a ránk csapódó párától nedves lesz a viharkabátunk. Végre lefelé visz az út, eloltom a lámpát is, most már nincs szükség rá. Félórás fjord-átkelés lassítja útunkat, Narviktól 160 km-re letáborozunk – még mindig messze északra a sarkkörtől. Egy kis közjáték tette vidámmá az esténket. Világos volt még, mikor alkalmas táborhelyet találtunk az út mentén. Már egy sátor állt ott, de volt hely bőven, így nyugodtan álltunk be. Alighogy lepakoltunk a motorról, egy férfi bújt elő a szomszéd sátorból. Megkérdem, hogy nem zavarjuk-e. Nem – volt a rövid válasz – csak nyugodtan táborozzunk, de mondjuk meg, hogy milyen nap van, s hogy reggel-e vagy este. Nagy volt a meglepetés, mikor mondtuk, hogy milyen nap van és főként az, hogy bizony este következik, készítheti a vacsorát. Nagyot nevettünk vele és feleségével együtt, mikor kiderült, hogy előző napon hosszú utat tettek meg kocsijukkal és az egész napot átaludták. A borús időben nem tudták megállapítani, hogy reggel 9 órát, vagy este kilencet mutat az órája. A házaspár, aki a saját hazájában nem tudta, „hányadika” van – norvég volt!

A kőzúzalékkal borított észak-európai utakon a lámpaüvegeket dróthálóval védik – a gyorsan előző járművek kőzáporai ellen

Időnként gyanús hangok hallatszanak a sebességváltó felől. Mind gyakrabban. Az első benzinkútnál megállunk, a sebességváltóházat feltöltöm olajjal – és megszűnik a zaj. Magas fennsíkon járunk, igazi lapp vidéken. Ugyanis a lappoknak csak kis része, mintegy 5-6 ezer él Finnországban, míg Norvégiában 25-30 ezer. Színes népviseletben – az utak mentén, az idegenforgalomra számítva – és jól számítva – élnek, prémeket, rénszarvas-agancsokat, népművészeti tárgyakat árulva. Nem egyet láttunk, aki Volvo kocsiját dugig megrakva ezekkel, dél felé tartott, hogy portékájával a városokat keresse fel.

Narvikot, a második világháború idején híressé vált kikötőt érjük el. Modern nagyváros, kikötője télen sem fagy be, s ez tette fontossá a háború idején is. Ugyanis a svédországi Kirunából – a világ egyik legnagyobb vasércbányájából – ebbe a kikötőbe szállítják vasúton az ércet, hogy a kohók tüzes gyomrában svédacéllá váljon. Gyerekek az úton autók és motorok rendszámait jegyzik és gyűjtik. A benzinkútnál gyerekek rohannak meg, és a nemzetiségünket is kérdezik. A narviki gyerekek még ennél is telhetetlenebbek, ők már a címünket is felíratják. Ezek a gyerekek… jó, hogy az útlevelünket nem kérik!

Sarkvidéki figyelmeztető tábla

Az út szűk völgyben vezet, hatalmas sziklák mindenfelé. Egy hatalmas sziklatömb, lapját az út felé fordítja, mintha csak azt kínálná: Utazók! Ide írjátok a neveteket! És azok meg is teszik. Az óriási kőlapon mindenféle színű festékkel nevek és városok százai találhatók, s teszik színessé és barátságossá az egyébként zord helyet. Itt kidühöngheti magát mindenki, kedvére. Két kisleány még hosszú vaslétrát is hozott, hogy segítségünkre legyen. Kevés festékkel, kis helyre a mi nevünk is felkerült.
Újabb fjord-átkelések lassítják le az amúgy is lassú tempónkat, de azért haladunk. Jókedvűen énekelve, csodálatos vidéken járunk. Elérjük a sarkkör norvégiai vonalát. Ház – a szent idegenforgalom érdekében – s a sarkkört jelző kőoszlopok. Egy angol házaspár robogóval, aránylag könnyű felszereléssel észak felé indul. Kérdezik, hogy milyenek az utak, az időjárás – nem akarjuk őket nagyon elkeseríteni.
Végre elértük a norvég vasút északi végét. (A narviki vasút kelet-nyugati irányú!) most már biztosabbnak érezzük magunk alatt a talajt. Mintegy 1500 km-en keresztül olyan vidéken közlekedtünk, és éppen a legtávolabbi részen, ahol vasúti közlekedés nincsen. Tehát nagyon nehéz lett volna innen egy súlyosabb motorhibával hazakerülni. De végre is – sok-sok további élmény után – hazakerültünk. Nemcsak a túránk sikerült, hanem itthon is mindent rendben találtunk. Ez legalább olyan öröm volt, mint a sikeres NAGY ÉSZAKI TÚRA.

A finnországi és a norvégiai sarkkör átlépésének emlékjelvénye – és a Nordkapp elérésének emléklapja

Sokan szegezték nekünk a kérdést idehaza és külföldön egyaránt: mi az alapfeltétele annak, hogy ilyen hosszú távú túrát sikerrel végrehajthassunk? Sok alapfeltétel van, de néhányat érdemes felsorolni.
1. Reálisan számolni azzal, hogy mire vállalkozunk, azt fizikailag és idegileg bírjuk-e.
2. A résztvevők összeszokottsága olyan szükségesség, mint a csapatjátéknál az összjáték.
3. Műszakilag rendben levő jármű.
4. A jármű tökéletes műszaki ismerete, s az a készség, hogy az esetleges hibákat a magunk erejéből is ki tudjuk javítani – még kezdetleges eszközökkel is!
5. Tájékozódási képesség – térképpel vagy anélkül – még nagy forgalmú városokban is, menet közben.
Ezeket a képességeket edzéssel, a rendszeres túrázással fejleszthetjük. Igen alkalmasak erre a túramotoros klubok, szakosztályok. Mi magunk is tagjai vagyunk a Budai Túramotoros Klubnak – és ennek keretén belül évente több ezer km utat teszünk meg, hogy hazánk sok szép vidékét és műemlékekben gazdag városait is megismerjük.
Fáradtak voltunk-e ettől a nagy túrától? Igen. De ennek ellenére a 30 napos fárasztó út végén 3 nap alatt 1300 km-t motoroztunk. Ez azt bizonyítja, hogy azért még volt „tartalékunk”.
Tapasztalatunk? Ne becsüljük le a magyar gyártmányú motorokat! Sajnáljuk, hogy már nem gyártják a jó kis Danuviát! De, ha újra gyártanák – lehetne 2 lóerővel erősebb??
Kívánságunk? Van – három is, mint a mesében.
1. Engedjék meg végre, hogy a kismotorok is vontathassanak utánfutót!
2. Több megértést és valóságos segítséget a hivatalos szervektől a motoros turizmus iránt. Legalább annyi segítséget, amennyit az autósok kapnak a klubjukon keresztül. Nem telik mindenkinek autóra!
3. A Magyar Nemzeti Bank legközelebb is hallgassa meg a kérésünket! A túratervről majd mi gondoskodunk…

Bús Antal – Bús Antalné
A szerzők felvételei

A Nordkappon…

Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!